2015. jún 26.

7. Elképzelted, hogy apa leszel

írta: Aldric
7. Elképzelted, hogy apa leszel

dad.jpgAmi történt, kettőnkkel történt. Az ábrándozás, a tervezgetés, a rengeteg beszélgetés, a várakozás, a reménykedés, a csalódás, a várakozás, a reménykedés, a csalódás, a kétségbeesés, a felfoghatatlan öröm, az elszabaduló képzelet, a sok órányi olvasás, beszélgetés, kérdezősködés, álmodozás, az első ijedtség, az egész éjszakákon át tartó fájdalom, a megdöbbenés, a szomorúság, a düh, a gyász, az okok keresése, a várakozás az orvosoknál, a kérdés, hogy bemehetek-e, meg azóta is minden. Nem azt mondom, hogy ugyanazt éltük át. Dehogy. Két különböző ember vagyunk. De együtt éltük át mindezt. Ez a mi kettőnk története.

De nekem nagyon nehéz beszélni róla. Néha úgy érzem, hogy nekem bizonyos szempontból nehezebb is, mint Clamesának. Mert számomra mindez egyszerre volt nagyon valódi és ugyanakkor zavarbaejtően idegen, szinte hihetetlen. Nem nagyon voltak-vannak rá szavaim. Hát nem hangzik hülyén az, hogy "terhesek lettünk"? Vagy nem nevetséges azt mondani, hogy "nekem is rossz volt", amikor Clamesa vetélése elkezdődött és egész éjjel annyira rosszul volt, hogy szemhunyásnyit sem aludt és többször is azt mondta, hogy nem bírja ki? (Kibírta amúgy, mert nagyon erős, de ettől még szörnyű volt.) Meg ha az ember találna is rá szavakat, akkor meg - épp ellenkezőleg - olyan sterilnek és tárgyilagosnak látszik, ami valójában cseppet sem volt az. Időről időre latolgatni szoktuk például, hogy vajon a vetélésnek mi lehetett az oka és én végül mindig oda térek vissza, hogy trombofília ide, inzulinrezisztencia oda, azért a legvalószínűbb, hogy egyszerű kromoszómahiba történt. Valószínűleg így volt. Minden más forgatókönyvnek sokkal kisebb a valószínűsége. De, hogy mi történt velünk valójában, annak ehhez semmi köze. Még sírni is könnyebb, mint szavakba önteni, amit az ember érzett, pedig sírni is alig párszor tudtam.

De éppen ezért gondoltam, hogy muszáj lenne erről is írni. Hogy milyen az, amikor elképzeled, hogy apa leszel, beleéled magad, aztán átéled a magad módján a vetélést, azt, hogy te elsősorban elszenvedője, nem cselekvő hőse vagy a történetnek, próbálod kitalálni, mit kellene tenni, amire a társadnak szüksége lenne és persze azt is, hogy neked mire lenne szükséged. Hogy meddig szabad kétségbeesni, honnantól pedig már nevetséges rinyálás, tudván tudva, hogy a másikkal mi történt. Hogy mikortól válik a kincstári optimizmusod (amiről feltételezed, hogy a feleségednek szüksége van, mert valami okból az hiszed, hogy az a jó, hogy Légy mint szikla rendületlen, Tompa, nyugodt, érezetlen) tenyérbemászó érzéketlenséggé? De persze nem csak a vetélésről kellene írni, hanem az egészről, az elejétől egészen odáig, hogy... Majd meglátjuk, meddig.

Szólj hozzá

gyász terhesség vetélés együtt remény érzések feleség düh kétségbeesés ábrándozás inzulinrezisztencia kincstári optimizmus trombofilia kromoszómahiba