2015. nov 26.

74. Me and you

írta: Aldric
74. Me and you

A two man crew. Tegnap simogatni kezdtem Clamesa hasát, s kis idő múlva egy kis púp jelent meg azon a helyen. Összemosolyogtunk Clamesával, mikor pedig megéreztem én is a kezemen egy dobbanást, majd még egyet, felnevettünk. Magzatunk félreérthetetlenül tudomásunkra hozta, hogy ő is jelen van, s már nem csak egy absztrakt fogalom (leendő gyermekünk), nem is csak egy biológiai elváltozás Clamesa testében, de egy egyre határozottabb és konkrétabb tulajdonságokkal rendelkező, önálló élőlény. Zavarbaejtő: egyszerre felemelő és torokszorító érzés. Ha minden rendben lesz (ma még nem tudom nem ezzel a disclaimerrel kezdeni az efféle mondatokat), s végre világra jön a kisfiunk, többé semmi sem lesz ugyanaz. Ma még csak az anyja hasfalán keresztül tudunk érintkezni, de néhány hónap múlva a kezembe is vehetem majd, megsimogathatom. Ki tudja, néhány év múlva majd mi is úgy fogunk ülni egy tóparton, mint az egyik kedvenc snoopys képem szereplői. S egy nap, ha minden a természet rendje szerint alakul, ő fogja majd szétszóratni a hamvaimat.

  

Míg egyszer meg nem láttalak tégedSokféle gondolat kavarog mostanában a fejemben. Izgatottan várom a gyerekünk érkezését, s közben nem szeretném siettetni sem az időt, mert annyi mindent kellene még addig elintézni! A terhesség sajnos a közelmúltig nemigen adott időt arra, hogy hátradőljünk és élvezzük azt, ami történik velünk. Mostanában kezd csak megváltozni a helyzet, de kezdettől igyekeztünk nem csak a közvetlenül előttünk álló feladatokra koncentrálni, hanem a távolabbi jövővel is foglalkozni. De hiába igyekeztem felidézni a családomban látott gyerekekkel kapcsolatos emlékeimet, hiába olvastunk kedves és rokonszenves szerzők által írt könyveket a gyereknevelésról, azért igazán komolyan egyikünk sem hitt abban, hogy mindez kézzelfogható valósággá válhat. Aztán a teljesen abszurd kalandok lassanként ritkulni kezdtek, Clamesa hasa egyre gömbölyödött és én egyszercsak megéreztem az odabent rugdosó magzat lelkes igyekezetét, hogy minél többször és erősebben találja el azt a kemény, de rugalmas izét, ami a világa határait jelenti. Ezek a rúgások egyébként nem csak kedves és lelkesítő élmények, de bizony sokszor keservesen fájdalmasak is. Clamesa nem egyszer sírta már el magát miattuk. Nem egyszer kellett megállnia magzatunk hirtelen megnövekedett aktivitása miatt az utcán, s leülnie vagy mosdó után néznie, mert nem a legmegfelelőbb helyen érte őt egy rúgás. Van, aki szerint egy anyai simogatás bizonyára megnyugtatóan hathat az odabent lakóra. Hát nem. Legalábbis nálunk nem. Mindebből persze én csak annyit látok, hogy lassan haladunk, időnként meg kell állnunk, meg kell szakítanunk az utunkat. Hogy Clamesa éjjel arra ébred, hogy a hasában már megint áll a bál. A világunk egyszerre tágult, s szűkült is tehát. Biztosan így lesz majd mindig: minden változás, úgy képzelem, valamit lezár az életünkben, de nem kétlem, hogy valami újat és izgalmasat meg is nyit. Igen, így kell lennie! :) Nem fogunk majd kettesben moziba menni, nem fogunk esti színházi előadásokra, koncertekre járni. Sebaj, lesz helyette más.

2015-07-06_22_11_46.jpg

Azóta mindig, azóta mindig. Egy ideje már komolyan készülődünk. De a gyerekbútor, a babakocsi, a kelengye igazából még mindig meglehetősen elvont élményt jelentenek. Kicsit olyanok, mint amikor az északi sarkkörön álltam Finnországban. Egy aszfaltdarabon, a semmi közepén egy turistáknak szóló szórakoztató centrumban. Joulupukki, a finn télapó otthonában. Nem mondom, hogy nem volt jó élmény. Ahogy a gyerekágy összeállítása sem volt rossz. Sőt. Ugyanakkor nem ezek teszik a gyerekvárást valósággá, hanem az, amikor a macska megijed a Clamesa hasában rugdosó magzattól. Vagy, amikor a magzatunk az uh fej felé integet a Maternityben. Vagy, amikor a macskanyávogásra rúgásokkal felel a magzat. Vagy, amikor rugdosva jelzi, hogy hallja az esti dörmögésem, ahogy a Hahagájból olvasok fel, egyelőre nem is annyira neki, mint Clamesának. Vagy, amikor egy ponton felpúposítja Clamesa hasát. Ilyenkor meghatódom, örülök és félek is egyszerre és próbálom elképzelni, milyen lesz majd, mikor először látom meg, a műtőben. Milyen lesz majd az első alkalom, amikor a kezembe veszem. Milyen lesz vele aludni, milyen lesz fürdetni. Milyen lesz hazahozni. Mit fog szólni hozzá a macska. Milyen lesz zoknit adni rá. Milyen lesz először kivinni az utcára. Milyen lesz a Margitszigeten sétálni vele. Milyen lesz a szeme színe? És vajon szeretni fogja-e, ha én etetem? És vajon milyen lesz a hangja? Hason szeret-e majd aludni? A nagy zajok vajon megijesztik-e majd? Mikor fog először tudomást venni a macska létezéséről? És vajon fog-e sírni akkor? Lesznek-e kiütések a fenekén? Belevörösödik-e majd a feje, ha hangosan bömbölni fog? És szeretni fogja-e az éjszakai alvást vagy nem? És vajon képes leszek-e tisztán tartani az etetéséhez szükséges eszközöket? És mit fog szólni majd a porszívóhoz? Nem, nem is az orrszíváshoz, hanem a mezei, egyszerű, hétköznapi porszívózáshoz? Órákig tudnám sorolni, mi minden kavarog mostanában a fejemben, amint egy pillanatra nem kell odafigyelnem a dolgaimra. És most csak azokról beszéltem, amik csak az első élményeket illetik, holott persze gondolatban már oda-vissza bekalandoztam az egész eljövendő életét. Hogy lesz-e szemüvege. Hogy hova megy majd bölcsődébe, óvodába, iskolába. Kibírja-e, ha múzeumba viszem. Végig tud-e majd ülni egy operaelőadást? Vajon szeretni fog-e olvasni? Milyen lesz tévé nélkül felnőnie? És milyen viszonyban lesz majd a kütyükkel? Vajon az unokatestvéreit milyen gyakran látja majd? És szeretni fogják-e? És ha felnő, mivel fog foglalkozni? És amíg még fel nem nő, hogyan fogok reagálni arra, ha visszabeszél, makacskodik? Hogy képes leszek-e a kérdéseire röviden válaszolni? Vajon ő szeretni fog-e sokat magyarázni? És szeret majd nevetni? És érti-e majd a viccet? És a nyelvekkel hogy fog állni? Barátságos lesz vagy félénk? És szemüveges lesz-e? Ügyes vagy esetlen? S én vajon képes leszek-e elfogadni, ha nem olyan lesz, mint én vagy, fordítva, vajon nem akarom-e majd a magam ellentétévé nevelni? Mikor fogom először azt érezni, hogy ásás közben "visszahajlik az ásó": hogy a nevelési kísérleteim során elértem oda, ahol már ő van, az ő személyisége, az ő vágyai, késztetései, döntései, akarata? Érdekes módon, ezektől a dolgoktól külön-külön nem félek. Az egésztől viszont igen. Tetszettem volna előbb átgondolni, ugye? :) Tetszettem. Nincs is semmi baj. Csak hát:

megáll az idő, az égen néma álló csillagok
A Földön csak te vagy és én vagyok,          

Szólj hozzá

élet halál magzat macska nevelés uh rúgás Finnország Joulupukki Maternity Hahagáj