Karácsonyra megkaptam Szél Dávid blogbejegyzésekből kinőtt könyvét, az Apaparát. Bevallom, számítottam rá, hogy tetszeni fog, de a helyzet az, hogy a könyv felülmúlta a reményeimet és nem csak az enyémet, de Clamesáét is.

Nem mondanám pedig, hogy a könyv hibátlan. Kicsit sok benne a jófejkedés, vannak önismétlések, s hiányzik belőle valamiféle ív. Bizonyos szempontból nem is könyv, hanem gyűjteményes kötet. Ha valaki egy tutimegmondó, az úton végigvezető könyvre számít, biztosan csalódni fog. Legalább egy kicsit, mert mindent összevetve azért ez így is egy nagyon emberséges, okos és szórakoztató könyv, amiből rengeteget lehet tanulni. Mi több, itt-ott határozott irodalmi erényeket csillogtat. S mivel a szerző nálam két évvel fiatalabb és amennyire meg tudom ítélni, kulturálisan és világnézetileg sem állunk távol egymástól, rettentően ismerős a nézőpontja, a beállítódottsága. Néha kifejezetten megdöbbentő volt olvasni, hogy amit ír, azt mi magunk is nagyon hasonló következtetésekre jutva beszéltük meg Clamesával az elmúlt hónapokban.

Ismerősek voltak a (pop)kulturális referenciái, mint mondjuk Hornby. Otthonossággal töltött el minket a tudományos gondolkodásmód alkalmazásának igénye; a felfedezés vágya; a csoportnyomással és előítéletekkel szembeni szkepszise, sőt, ellenérzése (a kötődő neveléssel kapcsolatos fejtegetéseinél hatalmas megkönnyebbüléssel úgy éreztük, végre nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szembemennek az autópályán a forgalommal); a kulturális relativizmusa (bár, ahogy öregszem egy kicsit talán már esszencialistábbnak is érzem magam a szerzőnél, bár pár éve még szemrebbenés nélkül ugyanilyen dolgokat mondta volna); az a korrektség, ahogy Spockot és Piklert megvédte a butaságokat terjesztő gyűlölködőkkel szemben, miközben elismerte korlátaikat; önkritikára és az előzetes elképzelések felülvizsgálatára való hajlandósága; az igazsághoz vezető többféle, egyéni út elismerése és még ezernyi apróság. 

A könyv annyira tetszett, hogy az elmúlt pár napot azzal töltöttük, hogy felolvastuk egymásnak a rövidke kis fejezeteket. Egyszer, bevallom, el is sírtuk magunkat, többnyire helyeslő hangsúllyal olvastuk a szöveget és nem ritkán együtt is nevettünk vele. (Egy alkalommal pedig szabályosan beparáztatott a közelgő szülőséggel kapcsolatban mindkettőnket. Remélem, majd elmúlik.) 

Érdeklődve várom, milyen lesz 1-2-3 év múlva újraolvasni és szembesíteni saját tapasztalatainkat az Apaparában leírtakkal. Hiszen most még csak elveink vannak, de hamarosan már - ahogy a közmondás is tartja - gyerekünk lesz. :)