Hólyagrugdosás. A magzatunk a fejével és a kacsóival bökdösi a hólyagomat egy csomószor. Jaj, ez mennyivel szebben hangzik így, mint az, hogy üti, mint az állat és nekem annyira fáj, hogy akár az utcán is egy középhangos "kurva isten basszon meg" típusú mondat hagyja el a számat. Bizony, bizony, álságos dolog kelet-magyarországi proliként az értelmiségit játszani a nagyvárosban.:D Legalább annyira álszent dolog ez, mint a terhesség önmagában.

Nyilallás. Sokszor van az, hogy az utcán boldogan, viszonylag emberi tempóban sétálunk, majd hirtelen nyilallni kezd az alhasam és onnantól lépésben folytatjuk az utunkat, ha hazafelé tartottunk. Ha nem hazafelé, akkor pedig visszafordulunk.

Szeméremcsontfájdalom. Most már néha fáj a szeméremcsontom. Remélem, hogy nem tágul a csípőm, nem szeretném, ha feleslegesen kiszorulnék a h&m méreteiből úgy, hogy a császármetszésemben semmiben nem segít a Beyonce csípő, az életben meg csak akadályoz azontúl.

Szex. Mostanában a szex nem elaltatja a magzatot, hanem inkább felélénkíti. Azt hittem, hogy ez majd csak 10 éves korában jön el, amikor reggel szól, hogy öööö...le kéne cserélni az ágyneműt, és amíg én bedobom a mosógépbe, Aldric addig elmondja neki a tutit a dolgok folyásáról.:D

Szóval a magzat szex közben a hólyagomat piszkálja többnyire, közben a lábait dugdossa ki a bordáim alatt, és orgazmuskor a popóját nyomja előre egy ideig. Furcsa dolog egyszerre két dologra koncentrálni, de szerencsére megy. Olvastam, hogy vannak nők és férfiak, akiket zavar, hogy a magzatot bánthatják a hímvesszővel. Nagyon régen jártam már bioszra, de akkoriban még koedukált volt az oktatás, így férfiak és nők is részt vehettek a biológia órákon és tanulhattak az emberi testről. Sajnálom, ha ez ma már megváltozott.  

Kacsázó járás. Tévképzeteim megszűntek azzal kapcsolatban már régen, hogy nő vagyok terhesen is. Persze, nem híztam sokat, de azért indokolatlanul böfögök, aranyeret kezelek naponta, és csípőmet hátratolva kacsázva járok újabban.:))

Alien mozgás. Mostanában a magzatunk nagyon furcsa dolgokat csinál. Ha pl. verekedős sorozatot, olyan fajta komolyzenét vagy mély férfihangokkal teli meetinget kell megélnie, hullámzik végig a hasam. Aldric szerint totálisan félelmetes, nekem meg csak fájdalmas.:)) Végighúzza a lábát a hasamon, aztán a kezeivel kalimpál, a fenekét pedig nyomja ide-oda. Azt hittem, furcsább érzés lesz, de nem az. Vicces és fájdalmas egyszerre. Mint a faviccek.:D

Beteszek egy képet a hasamról! ahol látható, hogy néha balra szorulva fekszik a kicsi, tolva a popsiját kifelé. Ezen a héten többször Aldric tenyerébe is beleült!!! Úgy érzem, ennek a blognak kötelessége ebben is őszintének lenni. Az én terhes hasam nem olyan, mint Leslie Nielsené (segítségül beteszem az enyém után:D). Az én hasamon van szőr, amit csak néha szedek le, van linea negra vonal, ki van fordulva a köldököm, a gimis köldökpiercingem helye is látszik (azért akkor is megérte:D), és az injekciók nyoma is oldalt (lila, kék foltok gumókkal kísérve) és híztam is 11 kilót. Szóval, a valóságban nem minden kismama néz ki modellnek, még akkor sem, ha én igazán nem is panaszkodhatok, mert nem vizesedem, nem vagyok óriásbálna és alapvetően normális testalkatú maradtam.

Ja, és ne feledjük annak az üres vigasznak sem a hatalmát, hogy majd visszafogy az ember és majd minden megint szép lesz!:)

Káromkodás. Az egyetemi káromkodásos kultúrát nem sikerült a mai napig sem levetkőznöm. Sőt! Aldric mondja mindig, hogy igazi reformátusként viselkedem, mikor Arany János kedvenc szófordulatát használom ilyen-olyan formákban: baszom-az-istenedet. Nagyon szeretnék odafigyelni arra, hogy legalább pozitív dolgoknál ne használjam ezeket a csúnya szavakat. Eleinte megpróbálom azt, hogy ha beverem a lábamat, akkor kicsúszhat egy isten-bassza-meg, de ha jó az idő, akkor nagyon jó az idő legyen a megfelelő kifejezés, ne a kurvajó az idő.

A barátnőm és a férje szintén ugyanilyen háttérrel, most, a gyermekük 4 hónapos korában kezdtek el leszokni az indokolatlan káromkodásról. Például már nem mondják kötőszóként a baszd meget. Viszont a kurva jó kifejezést kijavítják arra, hogy jaj, bassza meg, nem szabadna így káromkodni: kibaszott jó, azt akartam mondani.:)))

Apám nem káromkodik, Anyám meg leszokott róla egy időre, amikor megszülettem. Aztán, mivel a nagyszüleimnek minden történésre az Isten bassza meg volt a kötőszó, feladta Anyám a küzdelmet az Erővel. Emlékszem, ő maga mennyire próbálkozott a nevelése ellen tenni. Sokszor mondta pl. azt ha leejtett valamit, hogy az isten ba, majd rám nézett és így folytatta: sszus hangon szól a hívekhez. Volt itt minden, a macska rúgja megtől elkezdve a basszuskulcsig. Mégsem tehettek semmit, én már így maradtam.

Beszéld el fiaidnak. Nemrég újra átolvastam az Apapara blogon a kedvenc bejegyzésemet. Arról szól, hogy Dávid elképzeli, milyen nagyszülője volna évekkel ezelőtt meghalt apja a gyermekének. Szomorú dolog ez, és annak ellenére, hogy az én szüleim élnek, és aktívak, nem lehetünk benne biztosak, hogy a gyerekünk 10 éves korában még 4 ép nagyszülője lesz.

Nagyapám a nyáron halt meg. A temetésen már terhes voltam megint, a vetélésről tudott, és nagyon sajnálta is. Erről a másodikról mi is csak annyit tudtunk akkor még, hogy dobog a szíve. Mostanában sokat gondolok rá, hogy vajon A-nak is fehér lesz-e a bőre, mint Nagyapámnak és nekem, és senki másnak a családomban. Vajon kék szeme lesz-e, mint Neki volt, vagy zöld-e, mint Apámé. Vajon sokáig fog élni, mint Anyám családjában a férfiak, vagy nem sokáig, mint Aldric családjában és Apáméban.

Vajon érdeklik-e majd a sztorijaim a falubeli kirándulásokról, Tisza-menti biciklitúrákról, arról, hogy nyári délutánokon a nagyszüleim a verandán Szabad Földet olvastak és meg tudták fejteni az EGÉSZ rejtvényt!!!:) Vagy arról, amikor Mamát láttam sírni, és azt mondani nagyapámnak, hogy nem igaz, hogy erre a libatömésre nincs más megoldás, mint hogy végig kelljen bőgni az egészet, mert a libáknak fáj. Vagy, hogy vajon ő is megtanulja majd tőlünk a nemi egyenlőséget mind a gondolkodásban mind a házimunka elosztásában,  amelyet Anyám is megtanult a szüleitől, és én pedig a saját szüleimtől.

Vagy, tesz-e majd követ (szeretem ezt a szokást) a temetőben a nagypapám sírjára A., ha elvisszük őt oda. Vajon eljutunk-e még valaha abba a faluba, ahová nincs okunk többé menni. Vajon a Halottak napja helyett a mi kis családunk majd a Halloween ünneplését választja, amikor kedves régi családi sztorikat mesélünk a gyereknek, régi fotók kíséretében? Vajon majd azt mondjuk neki, hogy régen a világ volt fekete-fehér, nem pedig a képek?:)