A vetélés első valódi jelei hétfőn kezdődtek. Mikor Clamesa vérezni kezdett, igyekeztem higgadt maradni, elvittem orvoshoz, végigültem a vizsgálatot az SZTK folyosóján és izgatottan vártam, mit hall. Ekkor én még bizakodtam. A helyzet estére fordult válságosra. Nagy fájdalmai lettek és nagyon erősen vérzett. Mindez mindkettőnket megrémített, de - mást mit is tehettem volna? - nyugtatgattam, vizet hoztam neki, beszélgettem vele. Clamesa egész éjjel nem aludt, s másnap így mentünk dolgozni is. Mikor kedd este hazajöttünk, már tudtuk, hogy mindenre fel kell készülni. 

Két dologtól féltem egyszerre: hogy neki baja ne legyen és hogy vajon túlélheti-e a kicsi. Clamesa addigra már azt kívánta, bárcsak vége lenne. Azóta megértem őt, de akkor még haragudtam is rá, hogy minek kell ilyeneket mondani. Félt attól is, hogy kórházba kell esetleg mennie, ha nem lesz befejezett vetélése. De mondtam neki, hogy emiatt ne aggódjon. Én is rettegek a kórházaktól. Egyszer egy banális betegség szövődményeibe majdnem belehaltam, azóta kissé gyanakvó vagyok a közegészségügyi intézményekkel szemben. Kiforgattuk volna a zsebeinket és a legjobb helyre vittem volna, ha a vetélés végén műteni kell, az biztos. (Nem kellett végül.)

Szerdán aztán már sírva ültünk a Maternity várójában, rendesen zavarba is hozva az adminisztrátor srácot, akinek ez volt az első napja kábé. Odahozott egy papírt és megijedve a feleségem könnyeitől, kis híján átesett a puffon. Meg is botlott benne, de valahogy meg bírt kapaszkodni. Addigra már elfogadtuk a vetélést. Reggelre én is azt gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell. Annyi volt a vér, meg minden, hogy én, bevallom, azt hittem, már meg is történt a vetélés. A szonográfusnál aztán mindketten felnevettünk kínunkban. Szerinte van egy hathetes embriónk, s bár szívhang nincs, ez még semmit sem jelent. Mindketten azt éreztük, hogy a sors egyszerűen szórakozik velünk. Most éltünk át egy vetélést, most meg ismét gyereket várunk. És ez ugyanaz az embrió!

A szülész, akihez konzultálni mentünk, némiképp kijózanított (engem legalábbis, mert Clamesa egy pillanatig se hitte el, amit a szonográfus mondott). Ő rögtön missed ab-t diagnosztizált és a szonográfusnak hosszasan kellett a telefonban győzködnie, hogy nem az.  Adott nekünk gyógyszert, hosszan és némiképp konfúzusan magyarázott, hogy szerinte mi a helyzet és hogy várni kéne péntekig, ha addig lesz szívhang, akkor jó, ha meg  nem, akkor meg az a jó. Minden kérdésünket azzal hárította el, hogy ő már látott mindent és mindennek az ellenkezőjét is. Ez nem volt valami jó élmény. A Hat nap, hét éjszakában van egy jelenet, amikor egy légibaleset után lakatlan szigetre került Harrison Fordot, a pilótát kéri meg Anne Heche, az utasa, miután a kapitány egy bokorba vonult vissza káromkodni, hogy akárhogy is fél, ne mutassa ki a jövőben, mert neki szüksége van arra, hogy mindig számíthasson rá. Mi is valami ilyesmit vártunk volna.

A vetélés, amikor végül tényleg bekövetkezett, megkönnyebbülést hozott mindkettőnknek. Főleg, miután kiderült, hogy nem lesz szükség műtétre.

Azóta én egyébként nem nagyon tudok sírni. A vetélés hetében igen, sokat írtam én is, azóta nem. Pedig vannak igazán nehéz pillanatok. Amikor a feleségemnek megjön. Az mindig nehéz. Ő olyankor mindig feldúlt is és én nem tudom, hogy viselkedjek. Belül amolyan ingerültséget érzek. Nyennyegésnek hívom magamban ezt a lelkiállapotot. Szívem szerint összevesznék valakivel, azt érzem, mindenki direkt engem akar idegesíteni. De ez, ahogy a menstruáció, nekem is el szokott múlni és aztán újra reménykedni szoktunk.

Két dolog nehéz csak: az egyik, hogy az elején mindenki azzal vigasztalt, hogy nem kell aggódni, minden rendben lesz. Ettől még akkor is felugrott a vérnyomásom, ha nem is tudtam, hogy valójában nagyon is indokoltak azok a vizsgálatok, amelyekre az orvosok nem küldtek el maguktól. Sőt, be kell vallanom, én is inkább csak azért akartam őket, hogy a feleségem megnyugtassa magát. Szentül meg voltam győződve róla, hogy mindezt kromoszómahiba okozta, véletlen vetélés és nincsenek egyéb okok. (Meg is izzadtam rendesen Blaskó Györgynél, aki az elején alaposan ránk ijesztett a trombolfíliával.) De azért persze jártam szorgalmasan én is vele a vizsgálatokra és utólag áldom az eszét, hogy mindennek utánanézett.

A másik az, hogy néha elkerülhetetlenül szóba kerül, legutóbb a terhesség alatt végig szükséges injekciók kapcsán, hogy vajon mennyire akarunk gyereket valójában. Mert az, hogy nagyon, az nem válasz. Vajon akarunk-e egy-két-három... kilenc újabb vetélés után is? Vajon akarunk-e veszélyeztetett terhességet, állandó orvosi felügyeletet? Vajon az inszeminációt vagy a lombikozást nem éreznénk-e a magunk életében túlzásnak, a halállal való fölösleges huzakodásnak? Nekem könnyebb volt mindezt átélni, ritkábban is esek ezért kétségbe, de azért bennem is ott munkál a kétely.

Hát ez van most. Nem, nem szűntem meg egy pillanatra sem aggódni és nem tanultam meg szeretni a vetélést. Csak remélni tudom, hogy nem is kell majd.