Először azt a címet akartam adni a posztnak, hogy vége a 17. hétnek. Aztán eszembe jutott, hogy a Sorozatjunkie-n, ha vége egy évadnak és ezzel együtt a sorozatnak is, akkor szokott ilyen cím lenni: Vége az 5. évadnak és ezzel a sorozatnak is. Persze, egy hét még mindenképpen van a terhességből, akkor is, ha beteg a baba.

A héten három nagy esemény történt. Az egyikről, az amniocentézisről írtam ebben a posztban, a másikról, a gyerek nemének talán kiderüléséről pedig Aldric írt itt. A harmadik a méhem fájdalmai, amiről részint írtam itt.

Most ezzel folytatom. A méhem fájdalmaira (miután elvileg nem nyílik sem a belső, sem a külső méhszájam), pihenést és Magnosolvot javasolt a doki a BLESZ-ben. Nem tudom, hogy a magzat kitágította-e egy időre eléggé a méhemet ahhoz, hogy most ne legyenek fájdalmaim, vagy a magnézium tett-e csodát, de tegnap óta teljesen jól vagyok. Néha még fáj, lüktet, de a méhem nehézségét egyáltalán nem érzem már.

Viszont továbbra is sokat kell pisilnem, emiatt elmegyek hétfő reggel a háziorvosomhoz kérni egy beutalót vizeletvizsgálatra, és még aznap le is adom a mintát. Ha felfázás, kezeljék, ha nem, akkor meg megnyugodhatok.  Esetleg kipróbálhatom a Kotexet!:D

Főleg, hogy az amnió napján és az azt követő napon minden pisilés előtt és után rémüldöztem, hogy biztos, hogy folyik a magzatvizem. Az az egészben a vicces, hogy az ilyesmire a kockázat 0,5%, azaz éppen annyi, mint a mi Down-kockázatunk. Gizike, gőzeke.

Ezen a héten kétszer is beletalált Aldric az én közreműködésemmel egy-egy hajszálérbe a Fraxiparine-nal a hasamon, szóval vesztettem egy kis vért, könnyet és idegszálat is. Nagyon sokszor érzem azt, hogy ha lenne egy bábum, üvöltözve magamat a földhöz verve szurkálnám belé a kurva Fraxiparine-okat, amiért nekem ezt el kell viselnem. Szerencsére a fórumokon nemcsak a szokásos álszent terhesekkel lehet találkozni, hanem nők őszintén leírják, hogy fáj a szuri, felpuklisodik a bőrük, lila foltos a bőrük, és inkább a halál, mint ez. Én mostanában eleget gondolok a magzati halálra ahhoz, hogy eddig ne jussak el. Inkább a Fraxiparine, mint beleegyező nyilatkozat arról, hogy a méhemet zselével töltsék fel, majd 3 nap szenvedés után a magzatunkat a szemétégetőbe vigyék. (Egyébként az első embrió kilökődésének látványa a vécében nem volt olyan borzasztó, miután már láttam a New York-i kínai negyed szemetesét.)

Még mindig csak két kilóval vagyok több a versenysúlyomnál, azaz még mindig 58 kg vagyok. Bár pontosat csak a mázsálóról tudunk majd mondani, ami a védőnőnél van. Tudjátok, az, ami az 1987-es Nicsak, ki beszél!-ben is volt a dokinál.

De a védőnőhöz már csak akkor megyünk el, ha túl leszünk a Down-parán sikeresen és a 2. genetikai ultrahangon sem derül ki durva elváltozás a magzaton. Szóval...még fényévekre vagyok az újabb kilóméréstől. Egyébként várom, hogy meglegyen az eredmény, mert ha a baba genetikai beteg, akkor gyorsan elkezdhetünk intézkedni, ha pedig nem az, akkor pedig most aztán igazán felgyorsulnak a terhességben a vizsgálatok! Olyannyira rettegek attól, hogy milyen hírt fogunk kapni a jövő héten, hogy néha azt kívánom, bár lenne néhány gyakornokom, akik szarul dolgoznak és emiatt szarkasztikusan üvölthetnék velük. Aztán rájövök, hogy oh, wait, de hiszen van!!!:)

Ha 46 kromoszómája van a magzatnak, azaz egészséges, akkor a következő hetekben vár minket a 2. genetikai ultrahang, ahol megint méregetik a testét, hátha egyéb szörnyűséges dolgok derülnek ki (nyitott gerinc, nem jó szívkamrák, nem jó agyműködés). Aztán ha nem találnak semmit, lesz cukorterhelésem. Ezen a vizsgálaton 3-szor (vagy 2-szer, ízléstől függ) vesznek vért tőlem 2 órán belül, és megnézik, szeretem-e eléggé a glükózos limonádét ahhoz, hogy még valaha ihassak a terhességem alatt. A kettő között megyek újabb toxoplazmózis és TSH (pajzsmirigy) mérésre, hogy lássuk, még negatív-e a leletem, és hogy a pajzsmirigyem mégis akar-e gyógyszert. Lesz még egy magzati echocardiographia (azaz szívvizsgálat), ahol uh-val nézik végig nagyon alaposan, van-e hiba a szívében.

Ha nem 46 kromoszómája van, hanem kórosan több/kevesebb, akkor meg kell szülnöm. Az azt jelenti, hogy kb. 3 napig kell kórházban lenni és vajúdni. Általában egy zselével töltik fel a méhet, aztán ballonokkal húzzák a méhszájat, hogy nyíljon ki. A tapasztalatok arról szólnak, hogy ha elég fájdalomcsillapítót kapsz, akkor undorítóan fáj, de nem ájulsz el közben. A méhszáj kinyílása után kipottyan a halott magzat és már visznek is műteni, hogy a méhlepényt feldarabolva kiszedjék. Sőt, egy nő beszámolójából úgy tűnt, addigra már csak a feladatodra koncentrálsz, és előtte már el tudod engedni a magzatot. A szülés már csak egy vakbélműtétnek érződik, amiben elfelejtettek elaltatni. Ha ez a változat lesz, megírom, hogy hogyan történtek a dolgok. Rosszabbnak hangzik egy abortusznál, de az nyugtat, hogy végig ott lesz a férjem velem, profi orvosgárda lesz körülöttem és erős vagyok. És az is, hogy a Maternityben meglepő megoldások szoktak lenni vetélések esetére (pl. abortusztabletta), így hátha van valami humánus megoldásuk is.

És az is, hogy biztosan tudom, hogy pozitív Down esetén az abortusz a helyes döntés. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint a How I Met Your Motherben a teacup piggel kapcsolatban. Egyikük sem tarthatta meg, mert nem tudtak volna gondoskodni róla. De Marshall nagyon szerette volna, ha megtartják Lilyvel. Viszont valakinek muszáj volt ésszel gondolkodnia, Lily megpróbálta Marshallt lebeszélni a teacup pig megtartásáról. Így végül Marshall megkérte Lilyt, mondja a teacup pig szemébe, hogy nem tudják megtartani. Akkor elengedi a cukiságot. Lily a könnyeivel küszködve, de megtette.

Nekünk is muszáj lesz erősnek lenni a beteg magzattal szemben. Felelős vagyok azért, hogy csak olyasmit engedjek a világra, aminek az életének később lesz értelme. Felelős vagyok a férjem, a családom, a leendő gyerekem, és a saját életemért is. Így hát: