A macskánkat én hoztam a házasságunkba. Hat éves már (még csak hat éves), karakteres egyéniség. Nem az a túlságosan barátkozós fajta. Ha akar, tud hízelegni, amikor igényli, akkor valósággal kiköveteli a simogatást, ha fürdök, a mosógépre telepszik, ha elmegyek, kikísér, ha megjövök izgatottan fogad, időnként szeret az ágyban aludni, a lábamnál, néha a mellkasomra telepedve alszik el, de szinte mindig úgy hagy ott, mint akit sért a feltételezés, hogy esetleg közünk van egymáshoz. Ha nem akarja, akkor karmolással is jelzi, hogy hagyjam békén. Ha valaki erőlteti, arra akár fújni is tud.

Az egyik dolog, amivel Clamesa elérte, hogy őrülten beleszeressek amúgy éppen az volt, ahogy ehhez a megközelíthetetlen, szeszélyes kis lényhez közeledett. Pedig alkatilag nem egy cat person. Szeretett volna játszani vele, szerette volna felvenni, dédelgetni, simogatni. A macska viszont féltékeny volt, gyanakvó és elutasító. Kezdetben kerülte őt, nem bírta ki vele kettesben sem. De Clamesát nem olyan fából faragták, hogy feladja. Kitartóan kedveskedett neki, s bár néha megsértődött rá, néha meg kétségbeesett, hogy sose fogja tudni megszerettetni magát vele (hát lehet nem szeretni valakit, aki ennyire őszinte tud egy háziállattal szemben is lenni?), idővel egyre világosabbá vált, hogy a macskának sem ugyanolyan ember ő többé, mint rajtam kívül bárki más. Sőt, hamarosan lettek igazi nagy, közös pillanataik is. Például az összeköltözésünk napja, amikor a halálra rémült, a hordozóból éppen csak kiszabaduló állat először őt pillantotta meg és nyávogva szaladt oda hozzá a lakás túlsó végébe, mint az egyetlen lényhez, akitől megnyugtatást remélhet. 

A macskánk lánymacska. Valahol azt olvastam, hogy a macskáknak az emberekkel kapcsolatban határozott nemi preferenciáik vannak. Ő a válásomkor félreérthetetlenül engem választott. Talán ezért is, talán egészen más okból. Mindenesetre számomra addig is világos volt, hogy az ember nagyobb háziállatot hosszútávú elkötelezettségként választ és felelősséggel tartozik érte és neki, ezután viszont, hogy a macska eldöntötte, ki mellett a helye, kétség sem férhetett hozzá, hogy a feltétlen lojalitásáért én is feltétlen lojalitással tartozom neki.

Macskabolond vagyok, tudom. Érdekes módon apám, aki kis faluban nőtt fel, egyáltalán nem érti ezt, viszont anyám, aki nagyvárosi gyerek volt, annál jobban. A macskabolondság persze nem azt jelenti, hogy az ember emberként kezel egy háziállatot, hanem, hogy tudja, hogy egy háziállat nem "csak egy háziállat", hanem egy csodálatos, komplex lény, akivel együtt élni intellektuális és érzelmi kaland is. Szórakoztatja is az embert, boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá is teszi és rengeteg mindenre megtanítja. A macskabolondság csak annyiban luxus, amennyiben a világ iránti kíváncsiság és a másokkal való törődés is az. Nyilván sok mindent projektál az ember egy háziállatba, de attól még egy macska és egy kutya is sokoldalú, folyton fejlődő, állandó kihívásokat jelentő viszonyt alakít ki az emberrel. Minden nap új kalandot jelent a gazdáik számára. Mindez persze messzire vezet, talán egyszer máskor majd leírom.

Amikor elhatároztuk, hogy nekiállunk a gyerekprojektnek, a macska kérdése háromféleképpen merült fel.

Az első kérdést másoktól kaptuk, hogy meg akarjuk-e tartani a macskát a terhesség alatt vagy után is? Még mindig felszökik a vérnyomásom, ahogy ezt leírom. Már akkor sem értettem, most sem értem, pedig azóta fórumokat olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy sokan mások is azt gondolják, hogy a háziállat iránti szeretetet a gyerek iránti szeretet kiválthatja, mert utóbbi igazibb, valódibb dolog. Vagy, hogy a gyerek féltése (az aggodalom, hogy megfertőzi-e valamivel a gyereket, esetleg túl sok koszt csinál, megkarmolja-e vagy megfojtja álmában) elég indokol, hogy az ember megutálja a macskáját és próbáljon rajta túladni minél előbb. Nem kétlem, hogy a terhességgel együtt járó hormonális változások csudás dolgokra rávehetik az embert, de mi a feleségemmel abban maradtunk, hogy ha így alakulna is, úrrá leszünk majd az irracionális félelmeken és hogy a gyereknek is szüksége lesz arra a tapasztalatra, amit egy háziállattal való együttélés jelent. Arról nem is beszélve, hogy az ember felelőssége a háziállata iránt nem szűnik meg a gyerek megszületésével. Ahogy az első gyereket sem fogjuk elajándékozni, ha megszületik a második. Ahogy a barátaink számát sem fogjuk kitörölni a telefonból, ha megszületik a gyerek. 

A második, már indokoltabb kérdés, ami felmerült, a toxoplazmózis. Orvos is szóba hozta, mi is tudtuk, hogy ez kényes ügy. Azt sikerült kiderítenünk, hogy ez egy erősen túllihegett probléma. Egyrészt, mert egy fertőzött macska maga is csak rövid ideig, fertőzése elején fertőz tovább. Másrészt, mert az emberek kétharmada eleve fertőzött. Harmadrészt, mert sokkal könnyebb a fertőzést mosatlan gyümölcstől, zöldségtől, nyers hústól, más állatoktól elkapni, mint a lakásban tartott, nem kijáró macskától. Az állatorvos még a toxoplazmózis tesztről is lebeszélt, mert szerinte drága és megbízhatatlan és az lesz a végeredménye, hogy "talán". Elemi szintű óvintézkedéseket persze tettünk: Clamesa szigorúan el lett tiltva a macskaalom takarításától, amit korábban felváltva végeztünk.  

A harmadik az, hogy mit fog szólni a macska a gyerekhez és mit kell tennünk, hogy ne zavarják majd egymás köreit. Ebben szerencsére számíthatunk a macskánk lonely wolf :) természetére. Nem szokott senki fejére rámászni, nem szeret ölbe telepedni, nem rajong az éles hangokért, a hirtelen mozdulatokért. A porszívótól valósággal retteg és elbújik előle. A látogatókkal is tisztelettudó távolságtartással bánik. Amit mi barátságos közeledésnek látunk rajta, azt más macskák esetében hideg elutasításnak lehetne vélni. Barátainktól szerzett tapasztalatok is megerősítették, hogy nem kell arra számítani, hogy a gyerekünket majd éjjel-nappal óvni kellene a macska közeledésétől. Ezért, úgy véltük, előzetes különleges óvintézkedések nem indokoltak, aztán majd odafigyelünk és meglátjuk, kell-e rögtönözni valamit. Ezen kívül mást nem terveztünk, mint néhány macskamintás gyerekruha beszerzését és persze azt, hogy majd tisztaságot tartunk a lakásban, ahogy eddig is. A többit meg majd eldönti az élet.