2015. júl 28.

21. Plus ça change, plus c'est la même chose

írta: Aldric
21. Plus ça change, plus c'est la même chose

Nagyon boldog vagyok, hogy ismét gyereket várunk. De a vetélés mindent megváltoztatott. Alapvetően szorongós ember vagyok, az első teherbeesés előtt is mindenféle elképzelhető szörnyűség átfutott az agyamon, s abban a valamivel több mint négy hétben is, amíg azt hittük, gyerekünk lesz, ijedten rezzentem össze minden gyanús jelre. De azt csak a vetélés után értettem meg igazán, hogy mekkora is lehet a baj.

Volt egy válásom, az akkori tapasztalatok is segítettek valamelyest feldolgozni azt az élményt, hogy valami, ami addig legfeljebb ijesztő, de mégis hihetetlen lehetőség volt, egyszerre visszavonhatatlan tény lesz. És ebben nem csak az a megrendítő, hogy az ember elveszít valamit, amit fontosnak érzett. Egy kilenc hetes embrió elvesztése persze fájdalmas, de az ember természetesen képes annyira kívülről tekinteni magára és helyzetére hogy felfogja, több is veszett Mohácsnál.

Fájdalmas emellett látni a másik fájdalmát is. Elvégre empátiára képes lények vagyunk és ha szeretünk valakit, erős érzelmeket fognak kiváltani belőlünk az ő érzései is.

És ott van még a többi veszteség is. Elveszítünk például egy lehetséges jövőt, amely már része volt az életünknek. Nyilván mindenkinek eszébe jut, ha a felesége teherbe esik, hogy milyenek lesznek az unokái, hová fog járni a gyereke iskolába, vajon szeretni fogja-e azokat a dolgokat, amiket mi szeretünk és hogy vajon leszünk-e elég jó szülők a számára. Nem kellenek hónapok, csak egy rövidke pillanatnyi boldogság, hogy a képzelet szárnyán berepüljük oda-vissza az előttünk álló évtizedeket. A vetélés ugyanakkor néhány óra alatt elveszi tőlünk mindazt a sok lehetőséget, amit egy aprócska kis embrió jelentett. Egy vetélés persze nem jelenti, hogy sosem lehet többé gyereke az embernek, de nyilván mindenki tudja, hogy többé semmi sem lesz ugyanaz.

Mert az egyik legfontosabb dolog, amit a vetélés elvesz az embertől, az a naivitás. Clamesától azt kérdezte az endokrinológusa, hogy találtunk-e már terhes patológust, mire mindketten elmosolyodtunk és Clamesa a fejét rázva azt mondta: megvárjuk, hogy lesz-e szívhang, aztán majd meglátjuk. Mosolyogtam én is, de közben a szívem szakadt meg.

De persze azért boldog vagyok. Hogyne lennék? És persze az ember nem élhet állandó készültségben sem, folyton a legrosszabbra számítva. Ahogy egyik nap következik a másikra, úgy olvad fel a tartózkodásunk. Egy hét telt el azóta, hogy az első pozitív teszt megvolt. Most még fogadkozunk, hogy nem fogjuk senkinek elmondani, főleg nem szülőknek és rokonoknak. De azért persze kérdezgetjük egymástól, hogy vajon X vagy Y már észrevett-e valamit? És persze azért van egy-két ember, akinek muszáj volt elmondani (pontosabban, fontos praktikus kérdéseket tettünk fel, amikből félreérthetetlennek kellett lennie számukra a helyzetnek). Ma pedig nézegettünk egy-két oktatóvideót az első trimeszterről. Az első hetekről szólót nosztalgikusan, az utolsó hármat sóvárogva és szorongva.

Remélem, nem lesz semmi baj. De ha lesz, elvesztett naivitás ide vagy oda, kétség sem férhet hozzá, hogy nem fájna kevésbé, mint elsőre. Mert ugye, minél inkább változik, annál inkább ugyanaz...     

change.jpg

Szólj hozzá

terhesség vetélés szorongás szívhang empátia első trimeszter pozitív teszt naivitás endokrinológus több is veszett Mohácsnál