A vetélésről mindig is tudtuk, hogy reális lehetőség. Csak hát persze az ember egy csomó mindenről tudja, hogy bármikor megtörténhet, de mégse számol vele. Pedig, amennyire sikerült összeraknom a képet, annak a petesejtnek és annak a hímivarsejtnek, amelyekből egy egészséges gyermek végül megszületik, előbb keresztül kell vágnia a halál völgyén.

Egyetlen ejakuláció során félmilliárd hímivarsejt hagyja el a testemet. Ez olyan sok, mint Észak-Amerika egész népessége. A nők esélye a teherbeesésre peteérés körüli 2-3 napban a legnagyobb, talán 60%. Aztán, ha minden rendben van, a legtöbb teherbeesés magától és észrevétlenül elhal az első menstruációig. Volt, ahol azt írták, hogy a 65%-uk. Aztán, ha mégis minden rendben lesz, a kimaradt menzesz után felismert terhességek negyede akkor is elmegy, ha a szülök egészségesek. Az új élet alapját jelentő DNS létrehozása bonyolult művelet, könnyen alakul ki spontán hiba közben, amelyek - így mondják: hála istennek - nem vezetnek születéshez...

A sort még folytathatnám, mert a vetélések esélye a kilencedik héttől csökken ugyan, de nem szűnik meg. De mivel mi sem jutottunk messzebbre, inkább nem ragozom tovább a dolgot. A vetélés a főszabály, nem a kivétel. Mégsem vagyunk rá felkészülve. Régen, a szüleim idején talán könnyebb volt. A második kimaradt menzeszig tulajdonképpen a terhességet meg sem lehetett erősíteni, mert ultrahang híján az orvosok nem tudták megállapítani, hogy a méh megnőtt-e akkorára, hogy valóban terhességről lenne szó. De persze mindenképpen ez az élet rendje. Lehet kicsit "megtámogatni" a dolgokat, de a halált végső soron nem lehet becsapni.

Először persze nem a vetéléstől féltünk, hanem a meddőségtől. Nekem is jobb lett volna tudnom korábban, hogy mi a helyzet velem. Mert persze kilencven éves embernek is lehet gyereke, csak nem fogja látni felnőni. Ezért is, megkönnyebbülés volt a korai teherbeesés. Mióta megint nem sikerül, megint visszatért a szorongó érzés a gyomorba. A meddőség olyasmi, ami ki is alakulhat, legalábbis ezt olvastuk.

Aztán, hogy baj lehet, először nekem jutott eszembe. Színházban voltunk. Addigra már tudtuk pár napja, hogy sikerült, kimaradt a menzesz, a teszten két csík jelent meg. És akkor Clamesa minden előzmény nélkül úgy érezte, hogy valami baj van. Nem tudta, hogy mi. Én viszont pánikba estem. Addigra már belenéztünk könyvekbe és tudtam, hogy a korai vetélés bármikor megtörténhet. Bepánikoltam és azt mondtam, megnyugtatásként, hogy akkor hát ez ennyi volt. Sajnos, hangosan is kimondtam, amivel a Clamesának is okoztam egy kínos estét. Pedig nem volt semmi. False alarm. Elszégyelltem magam és elhatároztam, hogy ezentúl mindig higgadt fogok maradni.

Legközelebb úgy került szóba a dolog, hogy egy barátunknál voltunk, ahol kisgyerek van és elkottyantottuk nekik a jó hírt. Ő pedig azt mondta, hogy "azért még ne fessétek ki a gyerekszobát". Nem mondom, hogy jól esett. Pedig tudtam, hogy igaza van. De, be kell vallanom, rettentően meggyűlöltem őt a vetélés után néhány napra. Tudtam, hogy nem tehet semmiről, de hát a babona valószínűleg sokkal mélyebben gyökerezik az emberi lélekben, mint szeretnénk. Sokáig rémes, nyomasztó érzés volt visszagondolni arra a beszélgetésre. Még most is az, csak már nem annyira.

Utólag visszagondolva az orvos már az első ultrahangnál is érzékelhette, hogy valami nem stimmel. Akár annak a számlájára írta, hogy a kicsi nem a ciklus közepén foganhatott, akár sejtette, hogy más a baj, mindenesetre kellemetlenül, barátságtalanul viselkedett, hamar lerázott. A rossz érzés mindenesetre megragadt bennem, mert azokban a hetekben nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy a neten olvasható információk alapján próbáltam megtippelni, bemérni azt azt alkalmat, amikor Clamesa teherbe eshetett. Már első alkalommal sem volt könnyű dolgom, a későbbi ultrahangoknál már egyenesen őrjítő volt. Az utolsó alkalommal, a Maternityben már úgy tűnt, hogy ha minden igaz, amit erről írnak, akkor a pozitív teszt után nagyjából három nappal történhetett a dolog (Nem, nem rosszul írtam! Tényleg ez jött ki!). Volt a problémára persze egy sokkal egyszerűbb megoldás: az, ami a vetéléshez vezetett. Amikor esténként ezzel foglalkoztam, bevallom, sokáig arra fogtam a dolgot, hogy az ötös matekérettségim pontosan annyit ér, amennyibe a tinta került, amellyel ráírták a bizonyítványra a "jeles" feliratot.