Itt a vége. Nos, ez a mese elért a végéhez. Tavasszal volt Clamesának egy vetélése, ami után elhatározta, hogy legközelebb nem fog elvetélni, már amennyire ez emberileg vállalható célkitűzés és úgy is lett: július elején teherbe esett, március 7-én pedig egy egészséges gyermeknek adott életet. Úgy van rendjén, hogy mi is lezárjuk a blogot, abban bízva, hogy lesz, aki hozzánk hasonló kétségbeesés közben rátalál az itt leírtakra és nem csak praktikus segítséget találhat, de erőt is meríthet a mi mesénkből. 

Most még, a megszépítő messzeség kezdete előtt, őszintén leírhatom: szüksége is lesz rá. Mármint a lelkierőre. Mert főleg az kell, hogy kibírja az ember. Aztán kell még szerencse is, mert azért az egész egy genetikai lottó és ha nem megfelelő számokat húzunk, akkor nincs az az erő, ami segíthetne, se lelki, se fizikai. És persze, mi úgy látjuk, kell a tudomány is. Persze, régen is születtek gyerekek és az emberiség sem halt ki a 20. század közepéig, de azért ne legyenek illúzióink, az egy elég kegyetlen világ volt. Vudu ide, nagymamák trükkjei oda, a mainál strammabb emberek amoda. Ez ugyanis a természet rendje. Akinek ez oké, annak persze nem kell az orvostudomány, de aki nem szeretne 15 terhességből 9 gyermeket megszülni, akik közül 5 éri meg a felnőttkort, az azért lehet, hogy jobb, ha nem az ükszülőkről vesz példát. Ismét őszinte leszek: mi mindketten elég elcseszett Spock-gyerekek (valami ilyesmit vágott egy kismama csoportban Clamesa fejéhez egy laktációs tanácsadó - kétlem ugyan, hogy az édesanyám egyetértene vele, mert neki dr. Spock szitokszó volt mindig is, nekem viszont nincs semmi kifogásom ellene) vagyunk ahhoz, hogy két kézzel kapaszkodjunk az evidence-based orvostudományba, a gyógyszerekbe és az egészségügyi intézmények kínálta előnyökbe. Ez a biológiai fátum ellen nem segít (nem kevésbé ugyanakkor, mint a vudu, csak másként), de amin lehet, azon viszont igen.

Álljon itt még néhány magvas gondolat, zárásként:

Egészségügy - általában. Az orvosi kivizsgálásokat és az arra elköltött tengersok pénzt nem bánjuk. A vetélés után hatalmas segítséget jelentett lelkileg is, hogy kerestük a lehetséges okokat és továbblépés esélyeit. Az állami egészségügy üszkös romjai elszomorító látványt nyújtottak, de ott is találkoztunk nagyszerű és segítőkész emberekkel. Érdekes tanulság volt, hogy néha a morcos emberek mennyire jó szívűek és elkötelezett szakemberek egyúttal. F. A. és Cz. P. is ilyen volt. A magánegészségügy nagyon fura hely: nem mindig lehet pénzért szakszerűséget vagy emberséget kapni, de meglátszik az embereken, hogy emberhez méltó körülmények között dolgoznak. Társadalomtudományi szemmel a legérdekesebbek a Máté-effektus szembetűnő jelei voltak: a magánegészségügy korszerű módszerei sokszor sokkal költségtakarékosabbak (nem, mert magán-, hanem, mert up-to-date); az ember, ha tud, szívesebben költ többet ott, ahol látja, hogy jobban dolgoznak; és bizony a jelentéktelen apróságokra is sokkal több figyelem jut ott, amitől az ügyfél már akkor is jobban érzi magát, ha nem kap orvosi értelemben jobb kezelést. Magánemberként pedig azt kell mondanom, hogy a Maternity volt a legjobb elképzelhető döntésünk. Ennyi kedves, mosolygós, hozzáértő emberrel (akik mellett ott voltak a kevésbé mosolygós, de nem kevésbé kompetens szakemberek), ennyi odafigyeléssel, ennyi vidámsággal nem is reméltünk találkozni a vetélés után. Persze nem volt ez sem tündérmese, sok apró frusztráció felgyűlik, de hát ez így természetes. A Maternityben az volt a fantasztikus, hogy azt üzente nekünk, hogy minden terhesség más, minden szülő más és hogy az egész folyamatban az a legfontosabb, hogyan lehet az orvosi szakszerűséget a szülői egyéniséggel összeegyeztetni. Nem kétséges, hogy nálunk kevésbé elcseszett Spock-gyerekek is kiválóan éreznék ott magukat. Ahogy az is világos ugyanakkor, hogy a Maternity nem mindenkinek ideális választás. Nekünk viszont annak bizonyult.  

Harc a vetélés ellen. Van egy gyönyörű, egészséges kisfiunk. Ha Clamesa nem áll neki tudományos alapossággal a vetélés után kizárni a véletlen után következő többi lehetséges és ismétlődő okokat, akkor egészen egyszerűen A. soha nem született volna meg. Nagyszerű dolog, hogy vannak helyzetek, amikor szembe lehet szállni a sorssal és hogy erre rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök. A történetnek sajnos nem az a tanulsága, hogy csak akarni kell, nagyon akarni és akkor minden sikerülhet, hanem az, hogy fontos tisztában lennünk a lehetőségeinkkel, mert a befektetett munka meghálálhatja magát. Csalódásoktól, tévutaktól, fájdalmaktól kímélheti meg az embert és nem kényszerülünk kerülőutakra. Ugyanakkor megdöbbentő volt bejárni a magyar egészségügynek ezt a szeletét, megismerkedni az állami és magán intézmények előnyeivel és hátrányaival és megérteni, hogy sem a pénz nem minden, sem a szegénység nem zárja ki a pazarlást. Ez a trombofilia-vonalon teljesen egyértelmű tanulság volt, ahol a sok hónapos várólisták felesleges vizsgálatokkal járnak párban. De nem mondanám, hogy a szülészet mentes lenne tőle, ami külön bosszantó, mert ott még az állami vonalon is van elég sok pénz benne, csak az mind paraszolvenciaként hasznosul, nem az infrastruktúra fejlődésében. De szerencsére van internet, vannak lelkiismeretes szakemberek, akik tudnak segíteni és van választás egy csomó helyzetben, ami igazán nagyszerű dolog. 

Terhesség. Lehetett volna könnyebb. Az esti Fraxiparine injekciók sem hiányoztak 9 hónapig, bár azt hiszem, a kapcsolatunk lelki oldalát igencsak erősítette ez a kis rítus. De ezen kívül az az ijesztő kockázati szintet mutató kombinált teszt eredmény sem igazán hiányzott, ahogy az amniocentézis sem hiányzott, meg a hetekig tartó rettegés sem hiányzott. Viszont itt vált el igazán a szar a májtól. Volt nőgyógyász, aki pánikszerűen menekült az antifoszfolipid szindrómát meghallva (sőt, hematológus is), de volt, akit inspirált a dolog. CzP korrekten megmondta, hogy ez nem az ő asztala. BZ a kombinált teszt előtt azt mondta, minden oké lesz, aztán soha többet nem találkoztunk vele. PZ meg boldogan fogadott a genetikai tanácsadáson és utána is. Az Istenhegyin a biológus példaszerű korrektséggel beszélt le a Niftyről, bár kicsit ízléstelen volt, ahogy a Maternity kombinált tesztes eredményeit kommentálta.      

Ez a bő 9 hónap egyikünket sem győzött meg arról, hogy a terhesség életünk egyik legszebb időszaka vagy hogy milyen csodálatos is ez az egész. Illetve, persze, nagyon is csodálatos, de nem úgy. A nyereség rovatban mindenesetre feltüntetendő, hogy mindez elképesztően intenzív közös élmény volt és olyan mikroszkopikus részletességgel ismertük meg egymás lelkét és testét, hogy az már önmagában megérte. Nekem személyesen borzasztó érdekes volt azt is megtudni magamról, hogy Clamesa testének és testi működéseinek a terhességgel összefüggő változásai egyáltalán nem undort vagy távolságtartást váltanak ki belőlem, hanem érdeklődést és  izgalmat. Őszinte megrökönyödéssel olvastam fórumokon, hogy egyes férfiak szerint mennyire magátólértetődő, hogy a terhes nő sans phrase undorító, csak ezt nem illik megmondani neki. Nem kétlem, hogy őszintén így érzik, de magam vagyok az élő cáfolata annak, hogy kötelező lenne így érezni.

A legfurcsább élmény egyébként is az volt, hogy az ember teste, egész élete egyik pillanatról a másikra elveszti privát jellegét és közösségi érdeklődés, sok-sok kíméletlen ítélet és szentnek és sérthetetlennek hitt, fanatikusan védett erkölcsi szabály tárgya lesz. Az nem úgy van, hogy "szerintem", meg "majd meglátjuk". Ó, dehogy! Mindenki a tutit tudja, viszont mindenki más hülye. Emellett fantasztikus mennyiségű babonával, teljesen értelmezhetetlen vélekedéssel és első pillantásra is egészen logikátlan okfejtéssel találkoztunk az elmúlt hónapokban. Hogy miért burjánzik a hülyeség a terhességgel kapcsolatban, az persze érthető, hiszen ez életünk egyik legnagyobb és legmegfoghatatlanabb csodája, amivel szemben az ember nagyrészt még ma is teljesen eszköztelenül és értetlenül áll, és nincs az a marhaság, ami ne jönne kapóra, hogy ne érezzük egészen elveszettnek magunkat. De a hülye kérdések és a tolakodóan ostoba tanácsok elviselését ez sem teszi könnyebbé.

Fuss el véle. Életünk e nagy kalandja véget ért és kezdődik egy új, amely eddig úgy tűnik, még kalandosabb. Az a tervünk, hogy erről is blogolunk majd.