2015. júl 01.

16. Barátzóna

írta: Clamesa
16. Barátzóna

Két barátnőmmel egyszerre lettem terhes.:) Nagyon boldogok voltunk, folyton kérdezgettem őket mindenféléről. Hogy kit választottak orvosuknak, hogy milyen vizsgálatokra kell menni, hogy mi jön majd ezután. Ők éreznek-e valamit már az embrió iránt, a férjük hogyan viszonyul az egészhez, mennek-e GYED-re, mennyi időre mennek, fognak-e szoptatni, változott-e a szex a terhességgel. Azért is különösen vicces sztori, mert mindhárman egy egyetemre jártunk, a férjeink keresztneve ugyanaz, és egyidősek is vagyunk. K. rajtolt el elsőnek a versenyben, Á. követte őt, és végül harmadikként ott voltunk mi. Mindhárman aggódva, de reménnyel telve és rendkívül boldogan. Emlékszem, Á. már a nem-kívánom korszakban volt, amikor én épp a zabálok egész nap korszakban, vicces volt így együtt ebédelni.

Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek. Két éve elég depressziós hónapjaimat éltem, amikor K. minden áldott nap összeszedett engem munka után és elkísértette magát apróbb tennivalóira. Elmentünk pl. egy könyvért a Bookline-ba, elmentünk megnézni az Erzsébet-teret délutáni napsütésben, ettünk egy fagyit. Á-ról az első emlékem, hogy a gólyatáborban milyen kedves és jófej. Aztán az, hogy egyre többször ülök mellé órákon, aztán az, hogy egyre több mindent tudok meg az életéről, és egyre többször szervezünk közös programot. Az egyetemi évek után még együtt is laktunk egy darabig, és nem telt el fél hónap anélkül, hogy együtt ebédeltünk volna, vagy szusiztunk volna egyet munka után. Ők ketten, bár ismerik egymást, nem találkoznak szabadidejükben csak ketten. Azt gondoltam, most, hogy hárman leszünk egy egység a terhességek miatt, még közelebb kerülök mindkettőhöz.

Aztán, amikor megtörtént a vetélés, nagyon örültünk neki, hogy spontán vége lett. Szégyenkezve vallom be, de örültem, hogy visszakaptam az emberi méretű melleimet, a normális hasamat, és annak, hogy a testemet nem a hormonok uralják, hanem én. Nem féltem többé attól, hogy az orvos hálapénzt fog-e kérni, hogy a Maternityben finom lesz-e a vegamenü, vagy hogy Aldrickal tönkremegy-e az életünk a baba miatt. És, miután a vetélést feldolgoztuk valamennyire, rájöttem, ezek nem is olyan félelmetes dolgok (kivéve az utolsó), mint az, hogy nem lesz baba.

A barátnőimnek elmondtam a vetélést, ők remekül álltak hozzá. Biztattak, segítettek, meghallgattak. Talán még ezt a blogot is nézik néha. De nem találkozom velük. Borzalmas érzés, nagyon hiányoznak. Emailezni meg csetelni szoktam ugyan velük kb. havonta, de ők úgy érzik, nem beszélhetnek a terhességükről (pedig ez van most velük, persze, hogy erről akarnak), én pedig úgy érzem, nem beszélhetek a vetélésről és a reménytelenségünkről (pedig most velünk meg ez van).

friends.jpg

Irigy vagyok rájuk. És ez az érzés teljesen felemészti a bensőmet. Tudjátok, vannak azok a rossz szokások, amiket az ember szégyell és próbál ellenük tenni. Én pl. ha valami jóslót mondok, összekeresztezem két ujjamat. De van ez az irigység, amit most érzek, ez olyan can't help it érzés. Ez annyira hatalmas felettem, hogy nem tudok rajta segíteni, nem tudok tenni sem ellene. Egyszerűen ural. Ha arra gondolok, hogy találkoznom kell velük (időközben nagy hasuk lett és elmondásuk alapján nagyon boldogok), arra gondolok, hogy nem találkozom velük.:) Biztosan sírnék, kibuknék rajta, és nem akarom, hogy ezt lássák, mert mindenkinek kellemetlen. Én nem akarom őket bántani, hogy miattuk sírok, vagy hogy azt higgyék, rosszat akarok nekik vagy a bébijeiknek. Ők meg nem akarják azt mondani, hogy semmi baj, mert van baj. Azt sem mondhatják, hogy majd lesz újra pozi teszt, mert nem tudhatják.

A harmadik legjobb barátnőmet, Cs-t idézve, elég lenne csak annyit mondania mindenkinek, hogy kívánom neked, hogy sikerüljön. Mert nem tudhatja senki, és mi sem tudhatjuk, hogyan telik el majd az a 2-3 év, amikor a Aldric életkora (és jogos kívánsága) miatt fel kell adnunk a babacsinálást.

Álljon itt Carrie Heffernan híres mondata a vetélése után, amikor a férje kérdezi, miért nem megy ki otthonról egy kicsit a barátnőivel:

 "I don’t have any friends. I did, and now they all have babies, or they hate me or I hate them."

Szólj hozzá

vetélés meddőség várakozás barátnők gyerekprojekt