Ma reggel 8-ra mentünk amniocentézisre a Maternitybe. A nagyon jó uh-s szobába hívtak be, P.Z. és a szonográfus csinálták a vizsgálatot. Ez a módszer a Down- és egyéb kórok kiszűrésére invazív, azaz beavatkozó, egy szúrással jár a méhemen keresztül. A nemet is 100%-ra megmondja.

Odaértünk, reggeliztem, ittam, elmentem mosdóba. Aztán aláírtuk azt a papírt, hogy tisztában vagyunk a vetélési kockázattal és saját akaratunkból szántuk rá magunkat a beavatkozásra. Az volt benne a menő, hogy a magyar egészségügyben most először szerepelt Aldric mint a gyerek apja, eddig annak a szerencsétlennek csak anyja volt. De most végre neki is engedélyeznie kellett valamit. Biztosan csak véletlen!:)

Amikor bementem, megnézték a hiperszuper ultrahanggéppel, hogy a gyerek jól van-e. És, jelentem, annak ellenére, hogy fiúnak tűnik, van szíve, ami dobog is, kifejlődött az agya és nem nézett tévét. Hogy én MIÉRT nem randiztam soha ilyen férfiakkal egészen 27 éves koromig, az rejtély marad örökre. Tökjó volt a vizsgálat, mert a plazmatévés szobában voltam, ahol végig lehetett bámulni a babát, amíg a beavatkozás folyt. Illetve lehetett volna, de én becsuktam a szemem.

Az uh csekkolásból megtudtam, hogy a baba ép, de ez nem jelenti azt, hogy nem Downos, viszont az amniocentézis eredménye már 100%-ban megmondja majd azt, hogy akad-e hiba a kromoszómáiban. Persze, azon kívül, hogy belekerült az a fránya Y.

Aztán megkértek, hogy csukjam be a szememet, és ne is nézzek oda. Aranyos volt ez a kérés, mert 1. a mellemtől úgyse láttam a hasamat már 15 éve, 2. mert úgyis minden este szurkál Aldric a Fraxiparine-nal. De azért persze nagyjából megtettem, amit kértek. Lefertőtlenítették a hasamat egy Betadine szagú és színű vattával, de csak a köldököm alatt. Zöld anyaggal takarták le egy lyukat, kivéve a hasamat. Aztán egy zsákvarró tű hosszúságúnak kinéző, de extravékony tűvel közelítettek a pocakom felé, a köldököm alatt szúrtak meg, ott, ahol érzem, hogy nőtt a méhem. A bőrömön nem éreztem a szúrást, a méhemnél inkább olyasmit, mint amikor szétterjed valami a testemben. 

Aztán már tényleg csukva volt a szemem, miután megláttam egy pici csövet és egy pici fecskendőt, amivel magzatvizet vettek a babától. Szegény, most tele kell pisilnie megint, hogy legyen elég. Zárójeles megjegyzés, hogy az általános tendencia az, hogy a szervezetem halálra ijed, hogy elveszítjük az élősködőt, és termelni fog sokkal több vizet.:) Az egész művelet nem volt több 3 percnél és végignevettem, nagyon jó volt a hangulat. Mivel a magzatburok nem repedt meg a beavatkozáskor (bár erre is alig van esély), így már szinte 0-ra csökkent az esélye a vetélésnek. 

A doki és a szonográfus viccelődtek velem, és egymással is. Én is megpróbáltam kihozni magamból a maximumot. Mondtam például P.Z.-nek, hogy jó volna, ha énekelne közben, mert Aldric szokott, amikor szurit ad be.:) Aztán a 3 perces vétel után behívta az asszisztens Aldricot, hogy na, akkor énekeljen, amíg nézzük a magzatot a házimozin!:) A baba aranyos volt, emelgette a fejét, integetett, mint Barbie, vagy, mint ahogyan a hercegnők szoktak.

Aztán felköhögtem őt, és nyújtogatta a lábát, oldalra feküdt, és láttuk a talpát is.

A kukiját is. Emlékszem, amikor Miranda a Sex and the Cityben megtudja a szonográfusától, hogy fia lesz. Miranda bólint egyet. Majd a szonográfus megemlíti széles mosollyal, hangosabban, hogy "fiú! egy fiú!" - gondolván, hogy Miranda biztosan azért nem örül hangosan, mert nem hallotta a hírt. Miranda ekkor rádöbben, hogy azt kell mondania ilyenkor, hogy "ó, fiú! de jó! egy fiú!". Na, én így éreztem magamat ma. Se nem örültem, se nem szomorkodtam, mert ez már aztán végképp nem számít a Downnal szemben. Aldric egyébként hősiesen megígérte, hogy ő fogja fürdetni mindig, amíg meg nem szokom az ilyesmi látványt. Tulajdonképpen a nemes hírre bólintással reagáltunk mindketten. 

A beavatkozás után kb. 3 csepp vér jött belőlem (hasam felszínéről). Az orvos jót nevetett rajta, hogy na látja, hat ez a Fraxiparine.:)) A véralvadási problémával nem rendelkező nőknek nem szokott vér folyni ilyenkor a hasából. A beavatkozás és az uh után egy órát ajánlott volt ott pihenni még ott a rendelőben. (P. Z. elmesélte, hogy 48 éve ő volt, aki kitalálta az egy órás ajánlott pihenő protokollt. Nincs rá semmi szükség, mondta, csak lenyugtatja a kismamákat.) Jó volt, emailezgettem, eszegetettem, Aldrickal beszélgettünk a babáról.

Majd fizettünk 100.000 forintot és hazataxiztunk. Egy hét múlva lesz eredmény, azaz max. október 16-án. Azóta semmi furcsát nem érzek, nem vérzek, nem görcsölök, nem szivárog semmi belőlem. A szokásos furcsa méhérzést érzem, amire a Magnesolvot eleve is iszom.:) Este már be lehet adni a Fraxiparine-t, ahogyan eddig is. Most két napig nincs sok mozgás, nincs szex. Viszont lehet ugyanúgy enni, inni, létezni.

A végére egy fun fact, amivel most tabut döntök, mert ilyesmiről nem szokás beszélni soha. Sosem gondoltam volna, hogy 28 évesen túlleszek egy vetélésen, egy amniocentézisen, egy terhesség alatti felfázáson, influenzán, és minden nap szurit kapok majd és fájni fog a méhem. És több havi fizetésem költöm egy dologra, aminek vagy halvaszülés lehet a vége, vagy az, hogy úgysem tud segíteni az orvostudomány, ha baja van a magzatnak. És még csak a felénél járunk. Soha többé nem vállalnám ezt az állapotot. Na, jó talán ha valaki garantálná, hogy lesz lányom is.