Annak, aki nem követi az eseményeket, érdemes talán ott kezdenem, hogy a vetélésünk után Clamesával elhatároztuk, hogy nem várunk újabb vetélésekre, hanem elmegyünk saját zsebből fizetendő vizsgálatokra. Ezeket a vizsgálatokat az internetről néztük ki, profik által összeállított csomagok voltak. Mi befizettünk rájuk, majd az eredmények alapján elmentünk egy magánegészségügyi intézménybe, előbb endokrinológushoz, aki pár kisebb problémát diagnosztizált és javasolt kezelésre, majd pedig hematológushoz is, aki halálra rémített azzal, hogy Clamesa halálos veszélyben van az állapota miatt és a terhesség első pillanatától gyógyszeres kezelésre fog szorulni, fel is írt már előre Fraxiparine-t. Erről mind van papírunk. Az első csavar a történetben az volt, hogy később ama bizonyos intézményben lehetetlenül viselkedtek és kénytelenek voltunk az állami szférába visszatérni. Itt kezdődik mai történetünk...

Még annyit érdemes megemlíteni, hogy ma reggel fél 8 óta szinte végig orvosnál voltunk: EKG, urológia, labor. 11-re végeztünk, majd jó korán bementünk az előre lefixált 16.15-ös időpontra a Honvéd kórházba (közérdekű információ: a Róbert Károly krt. 44-es cím ellenére a Pap Károly utcából van a bejárat!!!). Mit jelentett az előre megbeszélt időpont? Egy nagy semmit. 18.30 is volt már, mire bejutottunk. Remek.Nem mondom, hogy nem voltunk idegesek, de legalább bejutottunk. 

Bent aztán egy vérbeli abszurd komédia következett. Már a várakozás alatt megismerkedtünk az asszisztenssel, aki a vért leveszi és akitől megtudtuk, bemutatkozás helyett, hogy három ember munkáját végzi. Valamint leszidott amiatt, hogy este van a Fraxiparine szúrása, mert az adagolás beállításához egy vérvételre van szükség, ami három órával a beadás után történik. Ja, hogy ezt nekünk senki sem mondta? Hát ez van. Valamint azt is elmondta, hogy kizárt, hogy ma szakorvosi javaslatot kapjunk emiatt. Megismerkedtünk továbbá egy másik asszisztenssel, aki engem leginkább Gerald Durrell Hahagájának egyik szereplőjére, Zenkali brit főkormányzójára emlékeztetett kapkodó, bizonytalan és zavart viselkedésével. Ennyit a mellékszereplőkről.

A főszereplő Sz. Zs. volt, az orvos, aki miután bementünk, hosszú ideig nem nagyon kommunikált velünk, csak gépelgetett, nézegette a leleteket, rázta a fejét, s láthatóan gondban volt. Elejtett megjegyzései alapján lassanként az a kép bontakozott ki előttünk, hogy valószínűleg utálja és szakmailag felkészületlennek tartja (?) a Centrumlabot, ahol a trombofília diagnózist megalapozó eredmények születtek. Többször elmondta, hogy összevisszák az eredmények, bizonyos rövidítéseket nem is tud feloldani. Tisztázónak szánt kérdésemre, hogy ellentmondásosak-e az értékek, nemmel válaszolt, de hiányolt bizonyos vizsgálatokat, más értékek felvételét feleslegesnek tartotta. Ehhez mi nyilván nem tudtunk mit hozzászólni, de érthető, ha a hallottak nem tettek boldogabbá minket.

Az is kiderült (?), hogy szerinte ezek alapján nem lehetett volna felállítani a trombofíliás diagnózist, mert ha mindaz igaz lenne, ami le van írva, akkor már rég trombózisa lenne Clamesának. Ezért (?) a Fraxiparine alkalmazását megalapozatlannak tartja (?), de mivel azóta bejött a képbe a terhesség is, új vizsgálatokból nem fog kiderülni semmi, mert attól a vérkép teljesen megváltozik. Mindenesetre szakorvosi javaslatot egyelőre nem tud adni. Legalábbis azt hiszem, ezt mondta. Bíróság előtt is fenntartanám, hogy szerintem ezt mondta, de mivel főként mormogott maga elé és indignált megjegyzéseket tett, ezért mondandójának rekonstruálásában nagy mértékben feltételezésekre vagyok szorulva. Mintha csak egy régi, sérült kéziratot kellene olvashatóvá tenni a félig hiányzó szavak ellenére.

Tett még néhány megjegyzést is, amelyek főleg Blaskó szakmai munkáját érintették (név nélkül), viszont nekünk voltak címezve, mintha nekünk kellene tudni, hogy hogyan is működik a rendszer. Például szerinte a törvény (!) alapján Clamesának nem is jár az EÜ100 támogatás és aki ennek ellenére ilyet ír fel, annak visszavonható az engedélye. (Komolyan ezt mondta...) Panaszkodott túlterheltségre is és értetlenkedett, hogy miért szúrjuk este azt a kurva Fraxiparine-t, miért én szúrom Clamesának és miért ne lehetne nap közben vagy reggel szúrni, a munkahelyünk ugyan mit számít ebből a szempontból. Irritálta őt, hogy nem tudtuk elsőre megmondani, mikor fogunk erre a bizonyos, 3 órával a szúrás utáni vérvételre jönni. Amikor ezen kezdett gúnyolódni és a Centrumlabos eredményeket, meg a B.-féle diagnózist vette megint elő, kénytelen voltam arra emlékeztetni, hogy fizetünk TB-t, fizettünk a magánorvosoknak is, mindig megtesszük, amit az orvosok mondanak, viszont nem vagyunk orvosok, úgyhogy a szakmai egyetnemértésükhöz semmi közünk, ne rajtunk verjék le, hanem azt mondja meg, mit csináljunk.

Közben Zenkali kormányzója megilletődötten vette észre, hogy upsz, már majdnem 7 van és még 4 beteg ül kint, ezért minket pánikszerűen áttereltek egy másik szobába, s bár erről eddig nem volt szó, a három ember helyett dolgozó nő 8 ampullányi vért vett le Clamesától. Clamesa, bevallom, elsírta magát, mikor meglátta a 8 üres ampullát. Fáradt is volt, a hormonjai is dolgoztak, a karján még ott a múltkori vénarobbantás nyoma, s ahogy említettem is már, eddig semmi sem utalt arra, hogy lesz vérvétel. Mint kiderült, Sz. doktornő suttyomban egy komplett laborvizsgálatot kért, hogy annak alapján... khmmmm... újragondolhassa B. diagnózisát.

A történetben az a szép, hogy vagy B. volt szakmailag felkészületlen vagy Sz. az. (Ha jól tudjuk, amúgy kollégák a Trombózisközpontban. Haha!) Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Azt tudjuk, hogy a Fraxiparine szedését a jelek szerint nem merik majd leállítani (kaptunk rá receptet, bár az ambuláns lapon az van, hogy nem, nem kaptunk. Hahaha!). Vagy leállítják. Vagy tudja a fene. Hát, így élünk mi az ellenséges vonalak mögött.