Csupa örömteli hírt hozott idáig az elmúlt néhány nap, s remélhetőleg a mai, az echokardiográfia napja sem lesz kivétel. Én mégsem elsősorban erről szeretnék írni, hanem olyan dolgokról, amelyek alighanem sokakban felmerülnek (vagy, ha nem, akkor jobb lenne, ha tennék), s amelyek azzal kapcsolatosak, hogy hányféle értelemben is magára hagyatott egy nő a terhességével és ezt férfiként lehet-e valamiként, s ha igen, hogyan, enyhíteni.

Az első probléma - paradox módon - nem is a biológiai, hanem a  társadalmi. A terhesség (nem véletlenül nem beszélek mellé, s nem mondok áldott állapotot vagy várandósságot) egyszerre szolgáltatja ki a nő testét a többi ember ítéletének, teszi mindenkit érdeklő témává a vele történő dolgokat, s teszi őt rettentően magányossá. Mikor egy barátunk azt mondta pár napja Clamesának, hogy nagyon örül, hogy megtudta a terhességet, mert pár nappal ezelőttig azt hitte, egyszerűen csak meg van hízva a feleségem, inkább mulatságos példáját adta annak a megnövekedett közfigyelemnek. Mikor a kollégák azzal zaklatják, hogy biztos örül, mert nekik ez volt életük legboldogabb időszaka, akkor már már súlyosabban gázolnak bele a magánszférába, mert hamis elvárásokat fogalmaznak meg, amiknek senki sem tudhat megfelelni, s ezért akarva-nem akarva bűntudatot keltenek, mikor az embernek van éppen elég baja azzal, hogy túlélje a napot. Mikor hazudoznak arról, hogy mi hogy történt velük terhességük idején vagy mindenáron táppénzre küldenék, esetleg leszólják, ha rosszul érzi magát, hasonlóan járnak el: magas falak közé zárják és magányossá teszik. És akkor azokról az intézményes megaláztatásokról nem is beszéltünk, amit a terhesség a munkaerőpiacon jelent a nők számára, s amelyek a legkevésbé sem érintik az apukákat, akik élik vígan az életüket, mintha mi se történt volna. 

Én ezzel a jelenséggel furcsa módon a visszája felől, azaz úgy találkoztam, hogy többnyire nem találkoztam. Mindezek a beszélgetések mindig Clamesával zajlanak, sosem velem. Ugyanazok a közös ismerősök, akik Clamesával alaposan megbeszélik a dolgokat, velem úgy beszélnek, mintha nekem közöm sem lenne a gyerekhez, sem a saját feleségemhez.Tiszta szerencse, hogy egyfelől én magam is szívesen traktálom a terhességgel a környezetünket, s hogy szerencsére vannak szép számmal őszinte barátaink is, akikkel lehet nyíltan, hazugságoktól mentesen is beszélni. De egy kis szörfölés a neten máris kijózanítja az embert: durvább önámítással, társak iránti szolidaritáshiánnyal, a női alávetettség és kiszolgáltatottság természetesként ábrázolásával és az ezzel elégedetlenkedők iránti dühödt kirohanásokkal terhességtémában sehol nem lehet töményebb formában találkozni, mint a kismama fórumokon. Hiába, minden uralmi formát elsősorban az alávetettek önkéntes engedelmessége, a számukra hátrányos szabályokkal való azonosulás, nem a durva erőszak tart fenn.

És persze ott van a másik, a nem kevésbé fájó, a biológiai kérdés. Amit Clamesa átél, azt kizárólag ő érzi át, én nem. Őbenne növekszik egy új élet, nem bennem. Az ő hormonháztartása van felborulva, nem az enyém. Az ő teste alakul át 2-3 hetes szakaszokban radikálisan, nem az enyém. Ő fárad el, neki fáj, ő lesz türelmetlen, fáradékony, hajlamos a kétségbeesésre. Én csak annak hatásait érzem, amit az ő viselkedése jelent, tapasztalatai a maguk közvetlenségében számomra ismeretlenek. Ha megtapogatom a hasát, talán érzem a benne növekvő magzat rúgását, talán nem. Ha hallgatózom, talán őt hallom, talán nem. Lehetek bármilyen kooperatív, résztvevő, elkötelezett, ez tény marad. Mindez szerénységre kellene tanítsa az embert, de azt hiszem, sokszor csak türelmetlenné tesz, hiszen számomra sok minden "csak" kényelmetlenség, nem valami valódi dolog. Azzal vigasztalom magam, hogy a távolság egyúttal tágabb perspektívát is jelent, s ezáltal lehetőségem van Clamesát azzal vigasztalni, hogy itt és most amit érez, az egy nagyobb történet része, amin belül a relatív jelentősége és értelme is más, mint, amit ő hisz. Nos, ez valóban vigasztaló gondolat, bár nem kétlem, hogy sokszor hangozhat üres papolásnak és érezheti a címzett idegesítőnek.

Csak abban bízhatom, hogy azért eléggé szeretjük egymást, hogy kölcsönösen értékelni tudjuk egymás erőfeszítéseit, a tényt mindannak ellenére, amit elmondtam fentebb, mégsem vagyunk egészen egyedül.