Én magam, már óvodában is igyekeztem tudományosan közelíteni az élet felé, bár akkoriban még nem tudtam, ez pontosan mit jelent. Emlékszem egy konkrét esetre, amikor az óvónővel perlekedtem azon, hogy szerinte a hó alatt nem nő fű, én meg nem értettem, mi a fenét beszél össze, persze, hogy nő alatta a fű. (Ha hihetek pedagógiai szakértő édesanyám képzési tapasztalatainak, sajnos, az én gyermekem is ilyen kezekben lesz majd az első éveiben.)

Hiába próbálom tudományosan megközelíteni a terhességet, mostanában sokat gondolok az első embrióra, aki (igen, aki) kilökődött belőlem. Nem tudunk eléggé hálásak lenni neki.

Hálásak vagyunk Neked, mert megmutattad a férjemnek, hogy milyen termékeny is Ő, amikor a Nuvaring utáni 2. hónapban már bennem növekedtél. Aldric mindig hajlamos volt terméketlenségnek tekinteni azt, hogy sosem csinált fel senkit véletlenül az egyetemi évek alatt. Én hasonló múltamat mindig inkább szerencseként éltem meg.:)

Hálásak vagyunk Neked, mert megmutattad, milyen fizikai fájdalmat vagyok képes eltűrni. Amikor 2 éjjel is görcsökben és vérben feküdtem az ágyban, biztos voltam benne, hogy reggelre már nem fogok élni. Hétfőtől egészen szerda reggelig tartott ez az állapot. Akkor megmutattad magad a szonográfusnak, ott láttunk téged először. Ott kapaszkodtál a méhfalon, csupán az volt a baj, hogy 1,7 mm-es és szívdobogás nélküli voltál, a 9. terhességi hétben. Egy órával később már az IKEA mosdójában voltam, kijöttél belőlem, és a testem eszméletlen megkönnyebbülést érzett utánad. Ahogyan, bevallom, az utána jövő hetek is - bár sírással - de mégis jól teltek. Végre megint egyedül voltam a testemben.

Hálásak vagyunk Neked, amiért kilökődtél humánus időben. Nem kellett engem műteni, nem kellett egy kórházban éjszakáznom, ahol az abortuszra jövőkkel együtt ordítanak velem a nővérek (nem mintha azokkal a nőkkel joguk lenne ordítani, de ugye az elnyomó rendszer csak úgy maradhat fenn, ha maguk a nők is egymás ellen fordulnak). Nem hagytad, hogy a 12. hét utánra essen a halálod, amikor már komolyabb dolog lett volna. Becsuktad magad mögött a méhemet, mert mire mentem kontrollra pénteken, már be volt záródva. Vitted magaddal az összes cuccodat, mert utólag sem kellett kaparni engem, kiürítettél. Megtettél mindent, hogy rendet hagyj magad után és helyet csinálj az öcsédnek, aki szerencsére nagyon hamar be is költözött. És, bár néha kicsit fájdalmasan hozza tudtunkra, de azóta is ott lakik.

Hálásak vagyunk Neked, mert segítettél, hogy még erősebb legyen Aldrickal a kapcsolatunk. Amikor megtudtuk, hogy Te vagy, bejártuk az összes közeli bababoltot, kiválasztottunk egy gondozó orvost (C.P.-t a BLESZ-ben) és kitaláltuk, hol fogsz majd aludni. Amikor viszont elmentél tőlünk, Aldrickal még jobban összekapaszkodtunk, és a második terhességet tudatosan és együtt csináljuk végig.

Hálásak vagyunk neked, mert megmutattad, milyen durva szervezőkészséggel rendelkezem, és hogy meg tudnám írni a PhD-mat, ha csöppet is érdekelne a témám.:)) Amikor C.P. a vetélés után azt mondta, hogy lehet próbálkozni, mert valószínűleg csak rosszul volt összerakva a sejtszerkezeted, bennem megszólalt a kutató. Valószínűleg??? És akkor fogtam magam, leültem az internet elé, ezernyi oldalt és interjút olvastam el magyarul, angolul, németül a vetélés anyai és apai okairól, kinéztem a Centrumlabban a vizsgálati csomagokat, és megcsináltattuk őket. Így mentem el teljes vérképre, nézettem D-vitamin és TSH-szintet, nézettem méhnyálkahártyát, csináltattam vércukor és inzulinterhelést, és hematológiai szakvizsgálatot. Voltunk ezernyi orvosnál, amelyek között voltak jók és rosszak is. Miattad találtam rá a legjobb háziorvosra a világon!

Hálásak vagyunk Neked, mert megmentetted az édesanyám életét. Mikor kiderült a trombózis panelen, hogy elég súlyos trombózishajlamom van, és hogy ez a családban női ágon öröklődik, szóltam Anyámnak. Ha valaha műteni kell őt, most már tudjuk, mire kell odafigyelni.

Hálásak vagyunk Neked, mert megmutattad, milyen bátrak vagyunk. Aldrickal az utánad következő 2 próbálkozós hónapot úgy csináltuk végig, hogy tőlem hetente vért vettek átlagosan 5 ampullával, a fizetésünket nagyrészt a vizsgálatokra és orvosokra költöttük és bátran mentünk előre, mint a tank. Biztos voltam benne, hogy nem Te voltál a hibás, hanem én voltam az.

Megtanítottál arra is minket, hogy az öcsédnél már óvatosabbak legyünk. Nem vettünk neki semmit egészen a közelmúltig, és bár megterhelte az élet ezt a terhességet is (amniocentézis, vérzés, méhlepény öregedése), de mégis tudunk bízni és hinni a jövőben. Mert utánad is volt élet. És, bár nem tudjuk, hogy A. egészséges baba lesz-e és egyáltalán megszületik-e élve, mégis most, hogy éppen ki akar jönni a hasam tetején a popójával, érezzük Róla, hogy szeretjük. Nem számít, hogy alakul majd.

Utolsóként, hálásak vagyunk Neked ezért a blogért. Nem vagyok egy szirupos típus, ahogyan Apád sem az. Mi nem írtunk volna kismama-kispapa blogot nélküled. Viszont ez a blog más. Ez a blog segíteni akar másoknak, erőt akar adni, meg akarja mutatni, hogy mindenen keresztül lehet menni és túl lehet élni. Nem beszélve arról, hogy ki is tudtuk írni magunkból a vetélés alatti, utáni érzéseinket és a következő terhesség élményeit.

Mert benne élsz te minden (...) elvétett szavamban.