Kezdeném a jó hírrel: van egy 19,4 mm ülőmagasságú (CRL), dobogó szívű magzatunk.

Ez a 8 hét és 5 napos névleges életkornál (az előző ultrahangos méréshez hasonlóan, de annál kisebb különbséget mutatva) valamivel fiatalabb, 8 hét és 3 napos magzatnak felel meg. Tonnás kövek potyogtak le rólunk. Ami azt illeti, rólam kicsit később, mert én csak akkor mertem örülni, amikor az orvostól kijőve a neten rákerestem a CRL értékre és láttam, hogy ez így nagyon biztató. Clamesa már odabent is nagyon örült. :)

Van még egy jó hírem: megint nem csalódtunk a Maternityben. A recepciósok megint kompetensek voltak és barátságosak is, a kissé zavart fecsegésünkből pillanatok alatt megértették, hogy mit is szeretnénk és mindent flottul intéztek. Felüdülés volt. Az orvos is (a második innen, akivel eddig találkoztunk), akit dr. Belics Zoránnak hívnak, alapos volt, udvarias, minden kérdésre lelkiismeretesen válaszolt és még kifelé menet is magyarázott, hogy mire vigyázzunk a nyaralásnál. Kifelé, a fizetésnél aztán a recepciósok megint képben voltak és megint gyorsan intézkedtek. Bármennyit is kell érte fizetni, nem lehet eléggé megbecsülni azt, ha valaki jól teszi a dolgát. A kis pénz kis foci igazságát már volt alkalmunk megtapasztalni, de a nagy pénzért sem mindig kapja az ember azt, amit várna. Itt eddig egy szavunk sem lehet. (A vizsgálatért összese 30 ezer forintot fizettünk. Ebből a citológia 5 ezer, az ultrahang és konzultáció 25 ezer volt. Aztán még a gyógyszertárban hagytunk 6500 forintot.) 

A doki nekem kicsit lassú volt, aki inkább csak reagált, mint, hogy proaktív legyen. Utólag persze könnyű belátni, hogy miért volt így: nem normális, kilenc hetes terhesek, hanem túlpörgött, agyonfrusztrált, vetélés és számos negatív tapasztalatot begyűjtött ügyfelek voltunk, akik eleve egy 9 pontos kérdéssorral érkeztek hozzá. Többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy kell-e még az Utrogestan (és meddig), kell-e Merckformin (és meddig), kell-e még Letrox (és meddig), mi legyen a D-vitaminnal, továbbá, hogy írna-e a repülőúthoz egy angol nyelvű papírt, hogy mindenképpen kivihessük magunkkal a Fraxiparine injekciókat. Igen, igen, igen, szedjük és persze, semmi gond - voltak a válaszai, a pajzsmiriggyel kapcsolatban a szakorvoshoz utasított minket. Kértünk még rákszűrést. Nem gond, mondta és sebtiben meg is csinálta. Aztán (azazhogy még a kérdészuhatag előtt, de már a nem csekély vérzéssel járó citológia után) jöhetett az ultrahang. Láttuk a dobogó szívet, a szikhólyagot és a magzatot. Édes istenkém. Majdnem elsírtam magam. Utána még ellenőrizte, hogy minden rendben van-e Clamesa melleivel (évezredes mély bölcsesség tükröződik különben az orvosi vizsgálatok minden apró részletében: annyira steril, ünnepélyes és hivatalos minden benne, hogy eszembe sem jutott, hogy egy férfi fogdossa a félmeztelen Clamesát). Valamint mondott pár fontos dolgot: hogy szerinte a hüvelykapszula formában jobb az Utrogestan (napi háromszor 1--et), ha nem muszáj, 12. hétig nem adna semmire antibiotikumot, viszont a Magne B6-ot javasolja (napi háromszor 1-et) a hányinger ellen. 

Bevallom, engem az orvos az egyik barátomra, egy erdélyi születésű filozófusra emlékeztetett. Ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a csendes, komoly, összeszedett beszéd, mindig kicsit (ön)ironikus felhanggal. Nagyon érdekes érzés volt emiatt hallgatni őt. Abban maradtunk Clamesával (akit rögtön megnyert az orvos), hogy mindenképpen visszamegyünk hozzá a 12. heti genetikai ultrahangra, s ha akkor is elégedettek leszünk, maradunk nála.

Hát, ennyi. Ha visszafogottan, csendesen is, azt hiszem, ma örülhetünk egy kicsit. Megérdemeljük. Az Bill Haley és az üstökösök nótájára: