Mostanában sokat gondolkodom két dolgon: a kapcsolatunkon az elemekkel és az egészségtrendek változásán. Az első kapcsán most nyáron éreztem valamiféle spirituális kapcsolatot a víz és önmagam között. Ember vagyok, szükségem van vízre. Szomjas vagyok, pisilnem kell, felderít, ha vizet ihatok. Viszont nyáron...a tengerben ismét csodás volt lenni. Szerintem aki nem volt még tengerben, óceánban, nem tapasztalta meg igazán, milyen ÉLMÉNY igazán, ősi módon embernek lenni. A vízben könnyű vagy, ott úgy érzed magad, hogy otthon vagy. A tenger végtelen és barátságos. És, bár arra nem emlékszem, mikor az őseim kimásztak a tengerekből és végül emlősökké váltak, mégis egyszerre valahogy éreztem, hogy ők mind bennem élnek. Úgy, ahogyan a dédszüleim, a nagyszüleim, a szüleim.

A víz és az úszás már egészen babakorom óta része ugyan az életemnek és nem is most voltam először tengernél vagy óceánnál, de ez a mostani alkalom más volt. Valami fantasztikus természetesen, ősi kapcsolat volt köztem és a tenger között. Nem beszélve arról, hogy az elképesztően meleg nyáron a kútvíz különleges felüdülést nyújtott, olyat, amit egy ízesített víz (kóla, szörp, tea) sosem tudna.

Ugyanezen gondolkodtam el a nyári napsütés kapcsán. Nagyon szeretem a tavaszi napot a vállamon érezni és az utolsó őszi napsütéses délutánt is. Bár...ez a nyár nem volt épp kedvező azoknak, akik eddig nem New Yorkban éltek:

D-vitamin. Ennek a két tapasztalatnak a kapcsán arra jutottam, az elemek nem az ellenségeink. Ebben a háziorvos is megerősített, amikor azt mondta, ne méressem a D-vitamin szintem, szedjem tovább a D-vitamint. A napra már nem számíthatunk így szeptemberben. És azt mondta, szedje a férjem is, hiszen most már itt a borús idő. Az egészségtrendek téma itt kapcsolódott be a gondolkodásomba. A II. vh után az angol gyerekek tejébe is tettek jótékony D-vitamint (aminek a szintjét vérből nem tudták még kimutatni), így a gyerekek D-vitaminját túl lehetett adagolni. Aztán mostanában azt halljuk, hogy inkább több D-vitamin, mint kevesebb, de azért ne vigyük túlzásba. Emlékszem, a '90-es években heti max egy tojást javasoltak, aztán a '00-sokban azt, hogy minél többet kell enni, most meg már össze-vissza mondanak mindent.:)

Aspirin. A D-vitamin mellé az Aspirint is szedem még, mert ugyan Sz.Zs. azt mondta, hagyjam abba, de nem tudta semmivel indokolni. Másik két hematológus, V.J. és B.Gy. pedig az Aspirin terhesség 36. hetéig való szedése mellett állt ki. Így én mellettük döntöttem. Bajt nem okoz, drágának nem drága, és támogatja tevékenységével a Fraxiparine injekciót. Durva, hogy nekem magamnak kell eldönteni, és ettől még nem lesz igazi doktori a doktorim...

Ez volt életem eddigi legrosszabb hete. Pedig szakítottak már velem, buktam már meg vizsgán, és vetéltem is már el egyszer, az IKEA mosdóját megajándékozva a kis jövevénnyel. A 14. hét első napjaiban ugyan visszatért a hányingerem, de csak pici émelygésként jelentkezik egyelőre. Hétfőn sem robbantották fel a vénámat a BLESZ-ben, amikor a TORCH-szűrést levették. Megnézték, van-e bennem Toxoplasma gondii, Rubeolavírus, Cytomegalovírus, Herpes simplex vírus. Mert ezek mind megölhetik a gyereket. Mint a szülés 17. heti megindítása...

Ja, a TSH-m nagyon alacsony lett, 0,190 miu/L (minimum 0,4-nek kéne lennie), így leálltam a Letrox-szal a háziorvos tanácsára, mert most meg túlműködik a pajzsmirigyem. Ami ugyan nem baj, de felesleges. Azt mondta, méretjük majd 6 hetente és kész.

Lássuk, a terhesség elejétől mit tettünk azért, hogy ez a gyerek éljen!

• A pajzsmirigy-, D-vitamin és inzulinszintem kordában tartva.
• A véralvadási problémám megoldva injekcióval és Aspirinnal.
• A vitaminháztartásom megtámogatva a Femibionnal.
• A pártatlan és hatékony orvosi ellátás biztosítva a Centrumlab, Maternity, BLESZ, F.A és a trombózisdokik által.
• A cicó beoltva minden ellen és féregtelenítve. 
• A TORCH-szűrés elvégezve.
• A toxoplazmózisról minden elolvasva és minden utasítás betartva. (Na jó, a puszi tilalmat nem tartom be, mert a lábacskáin olyan cuki párnácskák vannak, hogy muszáj azokat összecsókolgatni. És a fülét lehajtva hajtja hátra a fejét, ha puszilom a nyakát. Muszáj. Viszont ezért méretjük havonta a toxómat.)
• Saját terhességi étkezési és mozgáskultúra kialakítása.
• Felfázáskor csak a minimális antibiotikum beszedése.
• Rendesen orvoshoz járás.

"The devil that you know is better than the one you don't. We stay because we don't know where else to go." /Lonely Ghosts/

Mi történhetne ezek után?! - kérdezitek.

A kibebaszott Down-szűrésünkön a gyerek 1:220 arányban elhasalhat október elején!!! Vagyis, annyi esélyem van egészséges gyereket szülni, mint egy 37 éves nőnek, pedig én még a kefiremnek nem látom az alját. Ez azt jelenti, hogy a baba önmagától hoz ilyen rossz eredményeket, és nem súlyosbítja azokat a korom.

Szóval a 16. hetet ki kell várni az amniocentézissel, aztán utána 24 órát nyugalomban tölteni, hogy ne repedjen szét a burok és folyjon el a magzatvíz. Aztán további 6 napot remegve tölteni a telefont figyelve, hogy mikor hív P.Z. az eredménnyel. Szerencsére azt már nem otthon, 24 óra pihi (nem mozog, nem szexel, nem megy moziba) után már lehet élni normálisan.

"Stop callin', I don't wanna think anymore"

Megtudjuk majd (ha bejelöljük előre), hogy fiú vagy lány miatt vagyok saját magam Matrjoska babája (köszi a poénért Nicole Polizzinak!) és azt is, hogy baja van-e a lányunknak/fiunknak. És ha igen, tájékoztatnak az indított szülés körülményeiről. Mármint nem akkor, ha fiú. Azt hiszem, az olyasmit tiltja a fehér, kopasz, kövér férfiak által írt Btk. :)

Ezen a héten egyébként csak a "huszonvalahanyadik héten meg kellett szülnöm a gyerekemet" tapasztalatokra voltam kíváncsi. Aztán tegnapra abbahagytam az olvasgatást, már mindent tudok. Fel vagyok rá lelkileg és testileg készülve. Elméleti síkon. Most már ideje arra gondolni, hogy nem biztos, hogy ő lesz az az egy a kétszázhúszból! Lehet, hogy a mi egy-ünk lesz és 90 évesen két maláj lányka karjaiban hal meg, szép hosszú élet után. Persze, csak ha lány.

Tegnapra tehát már kicsit jobban lettem, remek színházi előadást láttunk, jól szórakoztunk, finom Islert ettünk. És este, mikor hazaértünk, éreztem a bébit!! Egy simogatást, csikizést éreztem a méhemben. Egyből rákerestünk, és kiderült, ez az, amiből később a rúgás érzése is lesz.

Nehéz lehet ez a férfiaknak, mármint akiket érdekel igazán a gyerekük. Aldric arcán azt láttam, hogy "na, ezentúl ezek így ketten lesznek, én meg várhatok a 30. hétig, míg érzem a rúgásokat kívülről". És igaza van. Kevés olyan apukát ismerek, aki hajlandó volt uh-kra és vizsgálatokra kísérni a feleségét, és akinek nem volt mindegy, milyen orvos látja el majd, és milyen kiságy elég stabil a bébinek. Olyat sem, aki olyan kórházi ellátást akart a feleségének biztosítani, ahol ő is vele lehet, és a kicsivel. Olyat sem, aki azt mondta, hogy hordozná a babát, ha nekem nehéz, én majd babakocsis leszek. Aldric éppen olyan, aki ezt a fajta terhességes kimaradást nem érdemli meg, és azt sem, hogy ennyit kelljen várnia a rúgásra. Persze a férfiak többet keresnek, csak akkor híznak el, ha akarnak, nincs narancsbőr szó a szótárukban, komolyan veszik őket bárhol, de mégis rossz, hogy ebből kicsit kimaradnak.

Tegnap a bébicsikizés miatt így éreztem magam, először életemben. És őszintén meglepett egy olyan mém, ahol nem az anyasági mártírkodásról van szó, hanem valami szebb érzésről.