Emlékszem, amikor nagy nehezen átvergődtem a doktori eljárásom bürokratikus útvesztőin, némi rezignáltsággal állapítottam meg, hogy vannak olyan élettapasztalatok, amelyekből még tanulni sem lehet, hiszen én magam vélhetően nem fogok még egyszer doktori fokozatot szerezni és mivel a tudományterületemen viszonylag ritkák a védések, még azzal sem vigasztalhatom magam, hogy majd más okulhat az én hibáimból, hiszen a következő védést már más ügyintézők, más szabályok és más apró kis kellemetlenkedések fogják nehezíteni.

Hasonló rezignáltságot érzek a mai nap után is, amikor számos apró és kevésbé apró kellemetlen élményből kellett megtanulnom az élet néhány nagy, s rajtunk kívül talán senki más számára nem hasznosítható tanulságát. A dolog ott kezdődött, hogy Clamesának fogytán volt a Fraxiparine-ja, amit még B. Gy. írt fel neki Eü100-as támogatással (ami 300 Ft/doboz költséget jelent, azaz havi 900 forintot). Felíratott hát vele egy újabb adagot. Mindez még a múlt héten történt, s mikor elmentünk a receptért, nem is sejtettük, milyen kalandok várnak ránk a mai napon. De még mielőtt erre rátérnék, el kell mondanom, hogy tegnap három gyógyszertárban sem volt egyhavi adagnyi (három doboz) Fraxiparine, s mi ezért visszamentünk a Mammutba, ahol a múltkor volt. E három gyógyszertárban - ez utólag lesz érdekes - simán kiadták volna a gyógyszert, bár volt, ahol mondanunk kellett, hogy a havi adag három doboz, nem egy.

Végül ma eljutottunk a Mammutba. Ekkor ért az első kellemetlen meglepetés: a gyógyszert nem adták ki, mert az orvos nem írta fel a receptre a kilencjegyű azonosítóját, sem a a nevét a megfelelő helyre. Sebaj, az ötödiken van a Trombózis Központ, felszaladunk, majd kijavítják és nem lesz semmi baj. Fel is szaladtunk, elmondtuk, mi a hiba, s az eddig is mindig jókedélyűen inkompetens asszisztensek, némi morgás és értetlenkedés után felírták a hiányzó adatokat, s már szaladhattunk is vissza az alagsorba.

Ekkor ért a második kellemetlen meglepetés. A gyógyszert a recept szerint nem Eü100-as támogatásra írták fel, hanem csak Eü-re, ami 900 forint helyett 3450 forint (havonta). Ejnye, hát ez nem lehet, gondoltuk naivan, hiszen a múltkor nem ilyen receptet kaptunk, itt valaki megint elírt valamit. Szaladtunk vissza az ötödikre, javítsák ki az elírást, kerüljön a javításra pecsét és mehetünk vissza.

Na, ekkor jött az igazán nagy meglepetés. Nem, nem, a Professzor Úr csak jövőhéten van bent, és különben is, ő mindig így szokta felírni (hogy ez nem igaz, az persze az asszisztenseket nem érdekelte, az ő véleményük meg persze engem nem - klasszikus patthelyzet). Mivel Clamesa elsírta magát (hormonok, you know), az asszisztensek megígérték, hogy estig egy Másik Orvossal a kórtörténet alapján megnézetik a receptet és ha lehet változtatni, majd ő megoldja. Bevallom, elég ideges voltam távoztomban.

Délután telefonáltak a Központból, hogy sajnos nem lehet másik receptet adni, mert azt csak terhesség esetén lehet Eü100-ra felírni. Hát, azt a kirilejzumát, meg a mennydörgős rézangyalát, valamint csípje meg a kakas és a többi, futott át az agyamon. Alaposan és némiképp szenvedélyesen átbeszélve a kérdést Clamesával, arra jutottunk, visszamegyünk, elhozzuk a receptet, kiváltjuk, de előtte teszünk egy próbát, hiszen voltunk már a terhesség óta a Központban, ha nem is 17 ezer forintos professzori viziten, de az endokrinológusnál, szóval, akár tudhatnák is, hogy terhes Clamesa, hátha ez majd meghatja a Másik Orvost, aki nem volt hajlandó a receptet felírni. Mert persze egy dr. k. v. az kétségkívül nem PROF. B.GY., de hát az egy intézmény két szakterületének szakorvosa által egyetlen betegről (ugyanazon okból) felvett kórtörténet az talán mégiscsak egyetlen adatbázisba kerül és akkor a Másik Orvos (akinek sajnos a nevét elfelejtettem, pedig imába foglalnám az ő nevét is szívesen) esetleg hátha tehet valamit mégiscsak.

Vissza is mentünk, meghallgattuk élőszóban is az elutasító végzést, Clamesa csendes elszántsággal előállt fellebbezésünkkel, csatolva annak rövid szóbeli indokolását is, de... már ott elakadt, hogy az endokrinológus az nem írhat fel Fraxiparine-t, közölte diadalmasan az Első Asszisztens. Clamesa megpróbálkozott azzal, hogy érti, rendben, de ezt ő nem is mondta, csak azt, hogy mivel az endokrinológus már látta őt terhesen, ezért a kórtörténetbe bekerült az is, és akkor talán a Másik Orvos... Nem, nem, nem, nem, hajtogatta az asszisztens. Az két különböző dolog. Értjük, mondtam kissé indignáltan, s elkezdtem szelíden kifelé húzni Clamesát. Értsd meg, drágám, ez két különböző terhesség. Az egyik egy endokrinológus, a másik egy hematológus terhessége, még véletlenül sem egy és véletlenül sem a tiéd. Ezen valamiért megsértődött az asszisztens és ezúttal rajta volt a sor, hogy megállítva minket, azt válaszolja "az úrnak" (aki én voltam), hogy nem, tévedek, ezt ő nem mondta, csak, hogy ez két különböző dolog, mert az endokrinológus nem írhat fel Fraxiparine-t, ne keverjem össze ezt a két dolgot. Clamesa ismét közbeszúrta, hogy ezt eddig is értettük, csak hát a kórtörténet, meg hogy ez mégiscsak egy intézmény... Az eddig csendben figyelő Másik Asszisztens (akinek szintén nem tudom a nevét, de arra emlékszem, hogy Clamesa nevét és a lakcímünket az elmúlt hetekben meghökkentő leleményességgel írta rosszul különböző formákban) érdekes módon nem azt a stratégiát választotta, hogy hülyének nézzen minket, hanem mosolyogva közölte, hogy ő már érti, mi a bajunk, de az a helyzet, hogy akármit is írt le dr. k. v., Eü100 itt addig nem lehet, amíg nem megyünk el professzori vizitre B. GY.- höz.

Ekkor végre nekem is fény gyúlt az agyamban: ezek a pénzünket akarják. Ennyi. Kell az a tizenhétezer forint.

Hazafelé kiváltottuk a gyógyszert, majd elmentünk a háziorvoshoz, akinél a történet egy újabb részlete nyert értelmet. Mi eddig azt hittük, hogy B. GY., megállapítva Clamesánál az antifoszfolipid szindrómát, s azt írva az ambuláns lapra, hogy "javaslom Fraxiparine használatát terhesség idejére", szakorvosi javaslatot tett Fraxiparine használatára, s ezáltal jogosulttá váltunk az Eü100 támogatásra. Hát, ahogy azt Móricka elképzeli!!! Hahaha! Hát nem. B. GY. ugyan szakorvos, s valóban tett javaslatot, de a szakorvos javaslata a szó bürokratikus értelmében nem szakorvosi javaslat, az ugyanis egy formanyomtatvány. Élek a gyanúperrel, hogy a fent emlegetett Másik Orvos nem talált a dokumentumok között ilyet, ezért nem volt hajlandó a Professzor Úr receptjét másikkal felváltani. Hogy B. GY. korábban miért adott ilyen receptet, nem tudom. Talán félreikszelt a derék öregúr. Azt sem tudom, miért nem adott korábban ilyen szakorvosi javaslatot. Talán a tizenhétezer forintért. Ironikus módon, ha előre szól, hogy menjünk vissza hozzá, visszamentünk volna. De nem szólt. A második receptet sem tudom, miért adta akkor ki, ha egyszer tudta, hogy az nem lesz olyan, mint az első volt. Talán pedagógiai okokból, hogy jöjjünk rá a hibára magunktól. Vagy talán csak leszarta, mit gondolunk.

Nem kétséges, hogy nem megyünk vissza többet hozzájuk, ha lesz egyéb lehetőségünk megszerezni az életmentő Fraxiparine-t. A háziorvos szerint minden bizonnyal ő a sima Eü támogatásra így is fel fogja tudni írni, vagyis 3450 forintot kell fizetünk akkor, nem 900-at. És most jöjjön a végére egy poén: ha így lesz, akkor nem 900 forintot fogunk fizetni és mellé 2500 forint receptírási díjat alkalmanként, plusz a 17000-es professzori vizit díját, hanem havonta 3450-et. Tíz hónapra vetítve melyik a több? .       

 UPDATE: Pár nap múlva felhívtak, hogy akkor mikor szeretnénk menni B. GY-höz, mert be tud írni szerdára. Kedvesen mondtuk neki, hogy köszönjük, de már találtunk másik orvost. Cukik.