...és nem, még mindig nincs eredmény. :(

De persze csak emiatt nem biztos, hogy megírtam volna ezt a posztot. Ám az egyhetes várakozás, lebegés talán és bizonyosság között ismét elgondolkodtatott azon, hogy mennyire kevés dolgot tud az ember (és azt is rosszul) a terhességről. A legtöbb információ ugyanis elnagyolt és félrevezető. Az emberek nem szoktak beszélni a fájdalmakról, a rettegésről, bizonytalanságról, depresszióról, a többször is 180 fokos fordulatot vevő jövőképről, meg a többiről. Biztos megvan ennek az oka: talán ciki is a problémákról beszélni és talán az is van, hogy az emberek szeretnek csak a szépre emlékezni, mert így könnyebb volt megküzdeni a saját korábbi szorongásokkal, félelmekkel. Nagyon tanulságos például, hogy milyen sokszor hallottuk az elmúlt időszakban, hogy "minden rendben lesz", meg hasonlókat. Holott: egy fenéket, semmi sem lesz rendben. Még ha most jól is alakulnak a dolgok, majd lesz más, amitől szoronghat az ember. Jellemző módon azért minden korábban hallott, "ó, hát a terhesség volt életem legszebb időszaka" vagy "ó, hát simán ment" típusú előzetes megjegyzés ellenére most elég sokan vallottak be sorozatos vetéléseket, hetekig-hónapokig a gyomrukat diónyira összeszorító vagy épp hányásba torkolló idegeskedéseket. Amit jó hallani, hiszen a helyükre teszi a mi problémáinkat és egy kicsivel kevésbé nyomasztóvá teszi szorongásaink tárgyát, hiszen mégse csak velünk történnek rossz dolgok. 

Másfelől persze elgondolkodtat azon is, vajon tényleg olyan nagy baj lenne, ha nem titkolóznánk többé egymás előtt? Vajon rosszabb lenne minden, ha az emberek előre sejthetnék, mire vállalkoznak? Elvégre a terhesség nyilvánvalóan az emberi élet egyik legtitokzatosabb, leghatalmasabb, legfélelmetesebb ténye, amellyel csak a halál vetekedhet és amely ráadásul mindig is elválaszthatatlanul összefonódott a halállal. A közhiedelemmel ellentétben nincs semmi természetes abban, hogy egy terhesség problémátlan lesz. Erről írtam már röviden egy korábbi bejegyzésben, de talán érdemes megint idecitálni a tényeket: egyetlen ejakuláció többszázmillió spermiumot tartalmaz, minden nőnek körülbelül 200 millió petesejtje van. Ha mindezekből mind gyereknek kellene lennie, egyetlen nő teleszülhetne egy egész kontinens, egyetlen férfi egyetlen szexuális aktusban megtermékenyíthetne egy egész kontinensnyi nőt. Ehhez képes nevetségesen kevés ivarsejtnek van egyáltalán esélye arra, hogy elindulhasson az úton, amelyből esetleg élő ember születhet. Becslések szerint a terhességek több mint fele vetéléssel végződik, zömük észrevétlenül múlik el, a legközelebbi menstruáció során. S azok közül is, amelyek túljutnak az első esedékes menstruáció időpontját, 20% spontán vetélésre van kárhoztatva az első hetekben. És akkor nem beszéltünk a terhesség közben később kiderülő súlyos, az élettel összeegyeztethetetlen vagy súlyos problémákat okozó rendellenességekkel, amelyek egy része kromoszomális, más részük terhesség alatt jön létre. És nem beszéltünk a megszületés nehézségeiről. És ehhez tegyük hozzá azt is, hogy a korszerű népegészségügy előtt, alig kétszáz éve még teljesen természetes volt, hogy a megszületett gyermekek fele nem éri meg a felnőttkort. Hogy az élet nem habostorta, az nem kifejezés. Miért is lenne a terhesség olyan rózsaszín, habos-babos álomvilág, mint, amilyennek valamilyen rejtélyes okból a környezetünk, kultúránk láttatni szeretné? 

Kultúránk nagyon félt minket a valóságtól. A betegségektől, a csúnyaságtól, az öregedéstől, a testi hibáktól, a szagoktól, a piszoktól, a nehézségektől. Elrejti ezeket előlünk, elszoktat az elviselésüktől és mikor szembesülünk vele, még meg is próbál lebeszélni arról, hogy nyíltan kimondjuk, amit magunk előtt látunk. Csukd be a szemed, fogd be a füled, tartsd a szád, sugallja, holott... holott az élet olyan amilyen, akár akarjuk ezt tudni, akár nem.