Széklet. A székletemen 1,5 hete segített a Guttalax, majd azóta is normális maradt. Hozzáteszem, hogy a végleges megoldást nem a kóla, hanem a sok mozgás hozta. Naponta 2-3 km-t igyekszünk sétálni, ami most, hogy nem vagyok felfázva, éttermekben való pisilés nélkül is megy. Több vizet iszom, mint korábban, de a székletem továbbra is kemény, viszont furcsa módon nem kell szó szerint megszülnöm, mint korábban, hanem jön az inger és jön magától. Nőnek nem érzem magam már egy ideje, de ennek a problémának az elrendeződésével embernek már igen!

Rúgások. A 21. héten már Aldric kívülről is érezte a hatalmas rúgásokat a magzat részéről. Illetve, nem nagyon tudom értelmezni a velünk szemben magasan levő plazmatévén az uh képet általában, így csak sejtjük, hogy a feje a jobboldalam alatt lehet, a lábai pedig a baloldalt. Szóval, lehet hogy fejeléseket, vagy kezezéseket érzünk. Érdekes élmény, teljesen másra számítottam.

Amikor egy meetingen mély hangú kolléga beszél és a magzat kirúgja a hasfalamat, én pedig elfelejtem azt, amire éppen gondoltam a projekttel kapcsolatban, az elkeserítő érzés. Akkor arra gondolok, hogy ha megszületsz, maradok veled otthon, de héééé még nem vagy itt, még dolgozom!:) A héten fejezetet próbáltam írni a készülő könyvünkbe (határidőre), amit végigaktívkodott a magzat. Ma hajnal 4-től 5-ig nem bírtam visszaaludni, mert rugdosott, az is olyasmi, amire nem számítottam. Gondolom, azoknak más élmény az erőteljes magzatmozgás, akik a pozitív teszttől otthon vannak és csak a baba érkezésére koncentrálnak. Sajnos, én túlzottan szeretem az új körömlakkokat ahhoz, hogy a fizetésem 60%-áért örömködjek itthon ezen:

A reakciók. A reakciók egy része végtelenül elszomorító. A kolléganőim egy része kibicként mosolyog rám, hogy "ugye, hogy ez életed legjobb időszaka" vagy "amikor én voltam terhes, a fellegekben repkedtem". Én ekkor csak mosolygok, és nem reagálok tulajdonképpen sehogy. Magamban azt szoktam gondolni, hogy "azért a diplomaosztóm se volt kutya élmény és az sem, amikor az USA-ban töltöttem egy hónapot".

A reakciók nagyobbik része viszont a közvetlen kollégáim felől érkezik, és mind pozitív. Ezek a nők és férfiak olyan fiatal (25-45 közötti) emberek, akikkel nagyon hasonló társadalmi csoportba tartozunk. Ők úgy kérdezik, hogy "és hogy vagy?", hogy közben oldalra fordítják a fejüket szimpátiát mutatva.:) Úgy érzem, ők be merik vallani, hogy ez nem egy cukormázas álom. Valószínűleg deviánsak vagyunk, amiért van bennünk ennyi önreflexió, és abban is biztos vagyok, hogy jobb becsukott szemmel élni. De nekünk az nem megy. És azt sem zárom ki, hogy vannak olyan kivételek a világon, akiknek tényleg cukormázas álom, vagy olyanok, akiknek előtte nem volt tökéletesen orvosmentes, nyugodt, sikeres életük, így a változás nem szembetűnő.

A reakciók harmadik része pedig nagyon profi és szakmai. A szerkesztőm és a supervisorom például 35-45 közötti férfiak. Tudnak a babáról, tudják, mikor érkezik. És minden meetingen meghallgatom, hogy Clamesa cikkéhez márciusban kellene egy bemutató, hogy Clamesa tavaszi feladatai ezek meg ezek a projektben. Én ilyenkor nagyon örülök, mert embernek érzem magam, jó munkaerőnek, akire mindig számítani lehet. Persze, nem lehet, hiszen tavasszal már a CSED-emet összegén fogok tűnődni az otthonom nyugalmában, megfogadva, hogy én soha többé nem adózom és nem dolgozom, ha alig jár érte jutalom.:D De azért örülök, hogy elfelejtkeznek róla, hogy terhes vagyok.:)

Ételek. Mostanában kezdek nyitni a húsfélék felé. Nem eszem hozzájuk sem rizst, sem krumplit, csakis salátát vagy zöldségeket. A sok magzatvizem miatt kicsit vissza kell ugyanis fognom magam, hátha csökken majd a víz. Aldric nagyon aktívan javasolgat új ételeket, amik be is válnak (zabkása, meggyes joghurt, csirkehús picire felvágva). Az ételekhez kapcsolódik még az, hogy minden olyan nehézkessé vált. A családban meg kell beszélni, hogy hánykor van ebéd, ha magukhoz odahívnak, mert én 11-kor már éhes vagyok. Aztán nyűgös, ha 12-ig várni kell, így eszem előtte, és nem vagyok éhes magán az eseményen. Viszont délután 2-kor már megint. Anyukám ezt jól menedzseli, mire hazaérünk, elkészítenek mindent apával, és ha akarom, reggelizhetek húslevest vagy somlói galuskát.:) Munkahelyen jól be tudjuk ütemezni az ebédelést (akkor szaladunk ki, amikor szeretnénk), itthon pedig elég ügyesen főzünk/rendelünk/étterembe megyünk időre.:)

Amit az emberek nem akarnak érteni. Nem tudom, mi csinálunk-e valamit nagyon rosszul vagy az egész kultúrának az a lényege, hogy a nők bántják egymást, de az utóbbi hetek eseményeit nehéz tolerálnom. Nem számít az embereknek, hogy este 7-8-kor már aludni szoktam, találkozót akarnak megbeszélni. Nem érdekel senkit, hogy ha megbeszélünk egy ebédet, tudnom kell előre a menüt és időpontot, mert 1. tudok-e egyáltalán azok közül bármit enni? 2. kívánok-e valamit? 3. mikor kívánom az étkezést általában? Azt sem hajlandók érteni, hogy ha fel vagyok fázva, antibiotikumra van szükségem, mert ájulásig fáj és lüktet a húgyhólyagom, amit nem old meg egy kamillatea ülőfürdővel. Sőt, amikor meg vagyok fázva, használok Nózit, és ha nem tudok vécézni, veszek be Guttalaxot is. 

Egész életemben szívesen alkalmazkodtam másokhoz, de most - a közvetlen ismerőseim közül - biztosan nem szenved olyan súlyos hormonzavarban és betegségben, mint én, mégsem számít ez nekik semmit. Olyan érzésem van, mintha azon menne a versengés, ki a nagyobb szuka a kerületben. Mindezeket úgy tudom meg, hogy SOSEM kérdezek senkitől semmit a szüléséről, terhességéről, de maguktól mondják el a sztorikat. Mindig nevetségesnek tartottam a szcientológus normákat: csendben kell szülni, nem lehet gyógyszert semmilyen formában bejuttatni a szervezetünkbe terhesség alatt, nem lehet fájdalomcsillapítást kérni a szüléskor. Ma már csak azt nem értem, Magyarországon hogyhogy nem népszerűbb ez a szekta. Amikor a magyar nők gyakorlatilag így élnek. 

Jövő héten cukorterhelés és magzati echocardiographia. Kiderülhet, hogy mi az oka a sok magzatvíznek. Az esetek 60%-ában azonban nem elég érett még a tudomány ahhoz, hogy kiderüljön...