A 101-es bejegyzés nem véletlenül szól arról a csapdáról, amit a hormonok és a várandósság jelent. A 101-es szobába bezárva éled a mindennapokat, amelyek csakis az evés körül forognak.:) Legalábbis én...

Az első trimeszter napi hányással telt, és ennek ellenére is zabálással. Azt olvastam fórumokon, hogy semmit sem tudnak legyűrni, mert úgyis kihányják. Én viszont igyekeztem a hányásból a legjobbat kihozni. Remek bulimiás lennék, mert végig csodás érzés volt, hogy BÁRMIT ehetek, következmények nélkül. És nem úgy, mint ahogy azt egy Christina Applegate-féle 0-s méretű modellcsaj kamuzza a tévében, én tényleg bármit és bármennyit ehettem, hiszen úgyis kijött.:)

Bár, az elején csak a parasztreggeli alapot kívántam (az anyám által készített verziót) tojással. Aztán egyre nyitottabb lettem, de a hús az elején teljes tabu volt számomra. Rászoktunk különböző vega éttermekre, amikről gyorsan le is szoktunk, amikor normalizálódott a gyomrom és a progeszteronom feletti uralmat átvette a lepény. Akkoriban még 10 km-eket sétáltunk a városban Aldrickal, kiállításokra is mentünk tötyörögni.

Ismeritek azt a videót, amiben egy képzelt embrió, majd magzat beszél az anyukájához a pociban? Az anyuka eszik reggelire nagyon sok bacont, az embrió pedig: oh, bacon, bacon, i looooove bacon! Majd a következő jelenetben a kismama a vécé felett görnyed, az embrió pedig ezt mondja: oh, morning sickness, so sorry, mom! :) Hát, így éltünk mi annak idején Aldrickal és A.-val.

Egyáltalán semmit sem híztam az első trimeszterben ezek alapján, majd (sajnos) a dokim ajánlotta a B6-ot a sok hasztalan házi praktika kiváltásául, és hirtelen a hányás elmúlt, mint amit elvágtak. Aztán a 12. héten 5 hétre tönkrement az életünk teljesen. Először is, lett egy durva kombinált teszt eredményünk, majd 4 hetet vártunk az amnióra, és újabb egy hetet az eredményére. Zabáltam a stressz miatt. Nem rendes kajákat, de még csak nem is csipszet. Hanem famogyorót. Kurva sok famogyorót. Sőt, az amnió utáni egy hétben alig mozdultunk ki, a stressz és az eltúlzott pihenési ösztönöm miatt, így könnyű volt felkúszniuk a kilóknak. Így, a második trimeszter közepére (kb. a 22. hétre) felszedtem kereken 10 kilót. Egy súly-magasság-kor kalkulátor szerint ez teljesen normális, de engem nagyon megijesztett. De azért rájöttem, hogy nem 0-s BMI-vel gáz hízni ennyit, hanem mondjuk 2-essel...

Viszont megdöbbenés. Sokk. Kiborulás. Saját magam terhesség utáni kövér nőként való elképzelése, stressz zabálásba fojtása következett egy ideig. Örökre ilyen maradok. Egy két lábon járó disznósajt. Szívbetegségben fogok meghalni. Nyáron is takargatom majd magam.

De ha már Bridget! El kellett döntenem, hogy azt akarom, hogy soha el nem múlóan kövér legyek a terhesség után és magányosságomban majd a kutyáim faljanak fel, vagy ne. Better not. Így hát összeszedtem magam, kidobtuk az összes "nasit", és kitiltottunk minden ilyesmit is a lakásból. Ha kaptunk, kidobtuk/elajándékoztuk. (Itt megnézhetitek, hogyan alakult a hasam a terhesség után.)

Minden nap kimegyünk sétálni, volt olyan napunk, amikor ez 4km-esre sikerült, de többnyire csak 2 szokott lenni. Tegnap, a 32. héten ez a 10 kiló még mindig csak 10 kiló, pedig a gyerek már azóta sokat nőtt, és a hasam is.:) Elkezdtem enni ismét húst, bár nem túl sokfélét. Nyitottabbak lettünk a különböző kultúrák ételeinek kipróbálására (mexikói, olasz, kínai, török, görög, holland) is. Igyekszem nem pihenni sokat, mert akkor jönne a vizesedés, de azért mégis pihenni, amikor csak lehet. Főleg, hogy a magzat sokszor a hasamon át akar kijönni, néha pedig a hólyagomat használja focilabdaként.

Remélem, 15 kilóval megúszom, de majd update-elem ezt a posztot még!:)