Azt feltételezem, az orvos minden terhességben az egyik legfontosabb szereplő. Azért csak feltételezni tudom, mert a miénk biztosan nem olyan terhesség mint a legtöbb. Ezért aztán irigylem is (valahol, lelkem mélyén) azok naiv örömét, akik öthetes terhességüket meg merték osztani a szüleikkel, barátaikkal, akik a Facebookra félmeztelen, nagy terheshasas fotókat mernek feltölteni, s akiknek ezt nem is kell megbánniuk utólag. De akárhogy is, mi nem vagyunk ilyenek. Nekünk kezdettől meg kell küzdeni démonainkkal: a trombofíliával, a véletlennel, az érthetetlenül magas szabad béta hCG-vel, a két gyereknek elég magzatvízzel (s a sor, remélem, már nem fog tovább hosszabbodni lényegesen), ezért azt hiszem, abba a néhány százaléknyi gyermeket váró "elitklubba" tartozunk, akik számára a laborok előszobája, a különféle vastagságú tűk, a recepciósok, hívószámok és elektronikus kijelzők, a fehér köpenyek és az ambuláns lapok jelentik a terhesség kellékeit, nem a babaexpók és hasonlók.

Ez azzal járt, hogy számunkra az orvos személye kiemelten fontos kérdés volt az első pillanattól kezdve. Annál is inkább, mert azzal kellett szembesülnünk, hogy bár a szakmájukhoz nyilván az orvosok értenek jobban, a mi esetünk viszont minket érdekel a legjobban és mi is vagyunk érte elsősorban a felelősök. Amit, mi nem tudunk, amit mi nem hozunk szóba, aminek mi nem járunk utána, amilyen vizsgálatra mi nem küldetjük el magunkat, az maguktól nem feltétlenül jut az eszükbe és nem is mutatnak iránta érdeklődést.

Mi több, azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy meghökkentően sok felületes diagnózis, egymásnak ellentmondó kezelési javaslat hagyja el az orvosok száját, hogy a problémák láttán az orvosok gyakran hajlamosak menekülőre fogni a dolgot, hogy félszavakból, ideges mormogásokból kellene értenünk, hogy nem egyszer nagy hangon kijelentenek dolgokat, s az első visszakérdezés után láthatóan zavarba jönnek. Ez pedig, amikor az ember tele van szorongásokkal, s nagyon is tisztában van saját kompetenciái korlátaival, s amikor egy olyan élethelyzetbe kerül, ahol mindig új és váratlan, előreláthatatlan fordulatok jöhetnek, ahol a problémák zömére egyszerűen nem létezik megoldás, ott igazán elkeserítő érzés tud lenni.

Ezért aztán az elmúlt hónapok nagy része orvoskereséssel telt.     

Szerencsére Clamesával legalább nagy egyetértésben vagyunk azzal kapcsolatban, hogy mit várunk el az orvosoktól:

1) Beszéljenek velünk úgy, hogy mi is megértsük, amit mondanak. Ne sóhajtozzanak, célozgassanak homályosan, ne rejtsék zsargon mögé, amit mondanak. A bizonytalanság épp elég nagy a terhesség idején, ne növeljék tovább.

2) Ne próbáljanak lerázni átlátszó hazugságokkal. Ha valamiben nem biztosak vagy valamiben maguk se hisznek, legyenek őszinték velünk

3) Higgyenek a tudományukban: ha tisztában is vannak korlátaikkal, inkább azt mondják és ne utasítsanak homeopátiás baromságokhoz és hasonlókhoz, ne szolgáltassanak ki minket a remény kufárjainak. De ahol létezik orvosi megoldás, ott éljenek vele. 

4) Ne legyenek szereptévesztésben és ne akarjanak életelvekre nevelni mint mondjuk, hogy Clamesának mikortól kellene táppénzre mennie.

5) Tekintsenek ügyfélnek bennünket. Nem várunk kedvességet, mézesmázos szavakat, de legyenek tisztában azzal, hogy a terhességünk elsősorban velünk történik, ezért korrekten avassanak be abba, hogy mikor, mi, miért történik, s fogadják el, hogy bizonyos dolgokban nekünk kell döntést hoznunk, főleg, hogy egy csomó helyzetben tényleg van döntési lehetőség.

Most, úgy tűnik, találtunk ilyen orvost PZ személyében. Igyekszünk megbízni benne. Jó lenne kicsit hátradőlni, robotpilótára kapcsolni és élvezni is azt, ami velünk történik, nem pedig görcsbe rándult gyomorral izgulni végig a következő hónapokat. 

Eddig, sajnos, mindenkiben csalódnunk kellett, pedig elsőre mindig mindenkinek a jó oldalát néztük. LB, CzP, BZ is ilyen-olyan okokból előnyösnek tűntek elsőre, de másodikra mindig kiderült valami kellemetlen dolog. PZ egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy elsőre kevésbé volt rokonszenves mint másodikra vagy harmadikra. Ezt a jó szokását, reméljük, meg fogja tartani.