2015. okt 09.

53. Fiú, lány - mindegy?

írta: Aldric
53. Fiú, lány - mindegy?

Mivel lassan kiderül az amniocentézis eredménye, ami valójában már a fogantatás pillanatában eldőlt, csak még egy darabig eltart, amíg az orvostudomány csodálatos hatalma folytán hozzáférhetővé válik számunkra is, s ezzel eldől, hogy lesz-e gyerekünk vagy sem, gondoltam, leírom az elmúlt hónapok (sőt, évek) töprengéseinek egyik központi témáját: hogy van-e a gyerekem nemét illetően preferenciám és ha van, milyen alapon?

Ha a szonográfusnak igaza van, már rég eldőlt, hogy Clamesa méhében egy fiú magzat fejlődik és ha nem derül ki súlyos genetikai rendellenesség, ez azt jelentené, hogy fiunk lenne. Ezzel a tudattal együtt tudok élni. Bizonyos szempontból, nem is tagadom, teljesen mindegy reménybeli gyermekem neme. A puszta létezése, a vele való jövendő viszonyom összetettsége és mélysége mellett az olyan apróságok, mint a külső jegyek vagy a nem, eltörpülnek. 

boy.png

Másfelől viszont, nem is tagadom, eddig mindig leendő lányos apaként gondoltam magamra az elképzelt jövőmben. A környezetemben ugyan láttam fiú- és lánygyerekeket is (lányból kicsit többet, s talán valamivel több időt is töltöttem velük), s egyikkel szemben sem voltak fenntartásaim, vagyis ezt a tagadhatatlan preferenciámat nem kifejezetten a tapasztalataim határozták meg, de valamiért mégis így alakult. Talán valamiféle biológiai vagy kulturális programozottság is okozhatja (az apukák lányra vágynak?), de nem mernék rá megesküdni. 

Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért is van ez így. Az egyik, azt hiszem, az, hogy a saját tapasztalataim alapján úgy éreztem, hogy fiúnak lenni korántsem könnyű dolog. Nem mintha sokat panaszkodhatnék a gyerekkoromra, de mindig úgy éreztem, 12 és 24 éves kor között egy magamfajta fiú számára nem sok babér terem. Gyereknek már nem gyerek, felnőttnek még nem felnőtt. A másik nem megismerésében még hosszú és rögös út vár rá, s ehhez legalább annyira magával kell jobban megismerkednie, mint amennyi bátorságot és ügyességet igényel a dolog. És közben mindig van benne valami űr, elégedetlenség, aminek nincs semmilyen oka és nincs is rá más orvosság, csak az idő.

Mindig is azt éreztem, hogy sokkal autentikusabb harmincas vagyok, mint amilyen kamasz voltam. Máig nem tudom, vajon rosszul csináltam-e valamit, vajon csinálnám-e máshogy mai ésszel, vajon törvényszerű-e, hogy az ember nehezen vergődik át a kamaszkorán. A baráti társaságomban azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki megküzdött ezzel az életkorral és ki könnyebben, ki nehezebben tudott felnőni.

Persze, lehet, hogy üvegbúra alatt éltem, s a hasonló problémák annak voltak köszönhetők, hogy magamfélékkel voltam összezárva és hogy az emberek többsége egészen másként él, mint mi. Akárhogy is, az egyik oka annak, hogy kicsit könnyebben tudtam magam lányos apának elképzelni, hogy egyszerűbb lett volna a dolgom. Nem kellett volna attól félnem, hogy a saját problémáimat fogom akarni akaratlanul is a gyerekem életében megoldani, hogy a szüleimtől tanult mintákat fogom próbálni átörökíteni.

Úgy képzelem, egy lányról egyszerűbben el tudtam volna fogadni, hogy egy autonóm lény, akinek az életében számos dolgot nem tudok és nem is kötelességem előre tudni, jobban érteni nála, hanem csak oda kell figyelnem és próbálnom megérteni őt a magam szerény és fogyatékos eszközeivel.

Szkeptikus vagyok ugyanis azzal kapcsolatban, hogy az ember mennyire lehet képes tudatosan, "stratégiailag" tervezetten nevelni egy másik embert. Heti 168 óra állandó készenlét egyszerűen túl soknak tűnik ahhoz, hogy az ember egy programot (világos célokkal és következesen alkalmazott eszközökkel) kövessen. Ilyen intenzíven foglalkozni valamivel csak "őszintén", magunkat adva lehet. Így van ez a párkapcsolatokkal és nem kétlem, hogy valahogy így van a gyerekneveléssel is.

Ezért is van, azt hiszem, hogy az emberek sokszor épp az ellenkezőjét tanítják a gyerekeiknek, mint amit akarnának. Mert amit tanítani akarnak, az az, amit nevelési stratégiaként elterveznek és amit ténylegesen tanítanak, az az, amilyenek ők őszintén, a mindennapokban. Ezért tartottam attól, hogy a fiam életét az én problémáim szemüvegén keresztül fogom nézni - elkerülhetetlenül. Egy lánnyal hasonló probléma nem lenne. Semmiképp sem ilyen intenzíven.

A másik okom inkább ideológiai jellegű. Ha a történelem kedvező irányba fordul a következő évtizedekben, akkor a 21. század a nők évszázada lehet. Ebben az esetben elképzelni sem tudom, hogy milyennek kellene lennie egy leendő férfinak. Hogyan kellene gondolkodnia, viselkednie ahhoz, hogy megtalálja a helyét a nők évszázadában. Ha viszont a pesszimista forgatókönyvek valamelyike valósulna meg, úgy persze mindenkinek rossz lenne, de abban biztos vagyok, hogy egy magamfajta liberális gondolkodású, ateista, feminista és pacifista férfi mintája a lehető legkevésbé sem lesz követendő egy fiú számára.

Egy tanárom azt mondta az egyetemen, hogy higgyem el, lesz még háború Elzász-Lotaringiáért, s csak azt reméli, hogy már nem az ő életében. Őszintén remélem, hogy túl pesszimista volt, de 2001 óta tagadhatatlanul sokkal hihetőbbek az efféle komor gondolatok, sőt évről évre egyre hihetőbbek. De persze nem kell világtörténelmi léptékben gondolkodni ahhoz, hogy szkeptikus legyek azzal kapcsolatban, hogy én lennék a legjobb minta egy Magyarországon a helyét megtalálni akaró férfi számára. Egy költő barátom írta egy versében, hogy "Tudom nem vagyok korszerű lurkó / Kedvencem Gyurkó". Mutatis mutandis, nagyon hasonlóan érzek én is.

Persze, mindezek az aggodalmak elég nevetségesen hangozhatnak annak fényében, hogy talán egy hét múlva már az abortuszra fogunk készülni. Mindegy. Inkább mégis leírtam, hátha másoknak is vannak hasonló szorongásaik.       

 

Szólj hozzá

nem lány fiú amniocentézis preferencia