Don’t give me songs.

Give me something to sing about.

Tegnap a magzat egész nap produkálta magát. Alig bírtam felállni, járni, bármit csinálni. Egészen tegnap reggeltől ma reggelig. Rugdalt, ütötte a hólyagomat, a fejével helyezkedett, a hátát és a popóját nyomogatta balról jobbra. Front volt. És vihar.

Amikor este, Aldric tekintetét érezve a terhességem által megbecstelenített testemen, vánszorogtam ki a mosdóig, végig görnyedtem. Lassan mentem, néha káromkodtam egyet magamban, néha nem magamban, és néha nem csak egyet. Néha próbáltam A-hoz beszélni, hogy "ne csináld már, kis szívem", de arra is csak odasózott egy újabbat a kezével a hólyagomnak. Éreztem, ahogyan a hólyagom, a kis fényes testével beleremeg ezekbe a mozdulatokba, de nem adja fel. Ismét felszívja magát, és megyünk tovább a mosdó felé. Mert hát pisilni azt kell, akkor is, ha A-nak ez nem tetszik.

Kiértem, de már éreztem, hogy továbbra is üt, ahogy guggoltam le, leülésre készülődve a vécére. Leültem. Fájt a derekam a hajlongástól. Pisiltem. Ő ütött. Felálltam. Megint ütött. Pukiztam egyet, kontrollálhatatlanul. A. megijedt tőle, összerezzent. Éreztem, ahogy kifordul az aranyerem a leüléstől és a pukitól, visszanyomtam. Kentem rá Reparont. Tudtam, hogy nem segít majd. Nem is segített. Felálltam, felhúztam a pizsinacimat a földről. Kezet mostam.

Elindultam befelé. 2 lépés után megint ütött. Aldrichoz másztam a kanapéra, aki bealkoholozta az oldalamat és beadta az aznapi injekciót. Vérzett a helye, fájt a szúrás, púpos is marad valószínűleg. Begörnyedtem magam a hálóba, lefeküdtem. Fájt a hólyagom és a szeméremcsontom mögött valami más is. Nem tudom, mi. Csak hármas voltam bioszból. Ütött megint. Elsírtam magam. Aldric megölelt és megpuszilt.

Aztán, éjjel 10-szer voltam pisilni, A. fel is ébredt rá párszor. Ütött, fájt. Lefeküdtem, összegörnyedtem, ő ütött tovább. Kiáltoztam néhányszor, elüldözve ezzel a semmiről sem tehető cicánkat is az ágyunkból, Aldric viszont nagyon türelmes maradt végig.

Szeretem Aldricot, és őszintén szeretem A-t. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen aprócska embert így fogok majd szeretni, már magzati korában is. Nagyon várjuk már, hogy itt legyél velünk!

De, tudjátok, a terhesség szürreális valósága akkor is pontosan olyan, akár egy Petri György vers.

arcomról a maszk lerántatik,mint sebről a rongy (...)

vánszorgok, fekszem, ködben, illetve kádban. /Petri György/